Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Bolberitz Pál: A szemlélődés keresztény értékelése
Bolberitz Pál A SZEMLÉLŐDÉS KERESZTÉNY ÉRTÉKELÉSE A szemlélődés és tevékenység viszonya — különösen a vallási értelemben vett lelkiélet összefüggésében — régóta foglalkoztatja az emberi gondolkodást. Napjainkban, amikor a teljesítményre beállított tevékenység túlértékelése uralja a közgondolkodást, ellenhatásként a szemlélődés szélsőséges formái is jelentkeznek. A kereszténységnek sem könnyű megtalálni a helyes viszonyt a szemlélődés és tevékenység között. Ma sokan úgy vélik, hogy a kereszténységnek a tevékenység vonalán kell bizonyítania hitelességét, ha visszhangra akar találni korunk emberénél. Joggal merülhet fel tehát a kérdés, hogy a kereszténység társadalmi funkcióit is betöltő erkölcsnevelő intézmény-e, vagy pedig személyesen, szellemileg átélt Istenközösség? E kérdés tisztázásához először a szemlélődés és tevékenység fogalmával kell megismerkednünk,. majd a szemlélődés maradandó keresztény értékeit kell bemutatnunk. Szemlélődés vagy tevékenység? A szemlélődés és tevékenység fogalmát szeretik egymással szembeállítani. Honnan ered ez az ellentétesnek tűnő fogalompár? Már itt meg kell jegyeznünk, hogy e fogalmak gyökerét elsősorban nem a keresztény hagyományban, hanem a platoni filozófiában kell keresnünk. Platon gondolkodásában alapvető az értelmi és az érzéki valóság (neoton és aistheton) közti megkülönböztetés. Jóllehet az ember ebben az árnyékvilágban él, de igazi mivoltában nem az a testi lény, akit látunk, hanem érzékeinket meghaladó értelmes szellemi lélek (nous). Léte beteljesülését az örök eszmék az igazi valóság szemléletében éri el. Platon nyomán Aristoteles a Nikomakhoszi Etikában az emberi élet hármas fokozatát különbözteti meg: az élet legalacsonyabb rendű formája a világ érzéki örömeit élvező „bios apolaustikos”, amelynek szerinte semmiféle erkölcsi értéke nincsen. Már magasabb rendű a közé'etben tevékenykedő „bios politikos”, amely az erkölcsi erényeket (főleg az igazságosságot) igyekszik a gyakorlatban valóra váltani. Az élet legmagasabb foka azonban a „bios theoretikos", ami az igazság tiszta szemléletére törekszik. Mivel Aristoteles gondolkodásában az etika (és főleg a politika) praktikus tudomány, a tevékenység és a szemlélődés (a praxis és a theoria) későbbi szembeállítása a bios politikos és theoretikos megkülönböztetésén alapul. A kettő azonban — s ez témánk szemDontjából nagyon lényeges — nem jelent sem Platónnál, sem Aristotelesnél két egymástól elkülönített életformát. Egymással bensőleg összefüggő kölcsönös viszonyról van itt szó: a tevékenység, ami a közé'eti erények gyakorlására irányul és élettapasztalat szerzésre vezet, előkészíti a szemlélődő életet. A szemlélődés viszont tökéletesíti a közéleti tevékenységet. (Köztudomású, hogy Platon ideális államában a filozófusok uralkodnak.) A szemlélődés és tevékenység kölcsönös viszonya azonban sem nálunk, sem az újplatoni- kusoknál, sem a keresztény tanítás és lelkiélet első teoretikusainál akik ezt a fogalompárt átveszik tőlük, nem veszíti érvényét. A szerzetesi élet mestereinél a tevékenység a tettekben megnyilvánuló felebaráti szeretet, a rossz hajlamok legyőzését és az erkölcsi erények gyakorlását jelenti. Az aszketikus „tevékenység" mintegy előkészíti az embert a helyes szemlélődésre, ami nem más, mint az önzéstől és bűnös szenvedélyeitől megszabadult „tiszta szív”, amely elmélkedésben és szeretetben megvalósultan egyesül Istennel. A szemlélődés és tevékenység viszonyának „józan" értelmezése maradandó tisztázást nyert nem kisebb gondolkodónál, mint Aguinói Szent Tamásnál. Szent Tamás tárgyilagosan beépítette és újraértelmezte a pogány filozófiai (főleg arisztoteleszi) illetve keresztény (elsősorban az ágostoni és Nagy Szent Gergely-i) hagyományt rendszerébe. Az evilági tevékeny életnek önálló értéket tu'ajdonítva arra a meggyőződésre jutott, hogy a tökéletesebb életformát élő szemlélődő ember nem veszíti el az emberi közösséggel és evilági feladatokkal való kapcsolatát. Nem elvonás, hanem többlet által talál vissza oda a szemlélődés után is, és ezzel a tevékeny életnek egy magasabb, értékesebb formáját valósítja meg, ami majd az örök életben teljesedik ki. Az örök életben már a szemlélődés tevékenység, és a tevékenység szemlélődés (vö. Summa Theol. II—II. 182,1 ad 3.). Láthatjuk tehát, hogy a szemlélődés és tevékenység a keresztény eszmerendszer tükrében nem két egymástól elkülönült életforma, hanem a lelkiélet két szakasza: az erénynek gyakorlására irányuló tevékeny élet ui. megtisztítja és szabaddá teszi a lelket a szemlélődésre, a szemlélődés viszont arra a szellemi és erkölcsi érettségre vezet, amelyben az erényes élet mintegy második természetévé válik az embernek. 12
