Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Felkészültünk-e arra, hogy 1000 alá süllyed papságunk létszáma?
A papságnak egyedülálló lehetősége, hogy bevezesse a világiakat, a közösségeket a lelkipásztori munkába. Másként megfogalmazva: egyedül a papság aktív közreműködésével biztosítható zökkenőmentesen a világiak bevonása a lelkipásztorkodásba. Korunk egyházának — a brazil, az afrikai vagy egyes európai egyházaknak - tapasztalata egyértelműen ezt igazolja. — 1. A világiak lelkipásztori alkalmazásával szemben különböző ellenvetések hangzanak el itt-ott a papság részéről. Egyik legismertebb, hogy „amig mi birjuk, addig nem kell világi munkatárs". Elemezzük ezt a kijelentést! - Mit jelent az, hogy „amíg mi bírjuk”? Egyáltalán, bírjuk-e? Hiszen például láttuk, mennyi munka volna egy nagyvárosi plébánián. Azután azt is halljuk ismételten, lelkipásztorok szájából, hogy „a híveknek is be kell látniuk, hogy nem bírjuk... Meg kell érteniük, ha elmarad a hittanóra, elmarad a mise, elmarad a hitoktatás, a beteglátogatás stb.; — hiszen kevesen vagyunk." És egymás felé, meg a római lelkipásztori előírásokkal szemben is gyakorta elhangzik a mentegetőzés: „Képtelen vagyok komolyan felkészülni a hitoktatásra, nincs időm alapos jegyesoktatásra, keresztelési beszélgetésre, családlátogatásra, szülői értekezletek tartására stb. — mert annyi a munkám." El tudjuk-e látni tehát a jelenlegi feladatokat? Lássunk még két kis példát arra vonatkozóan, hogy bírjuk-e: Egy nagy plébánián történt. Sok idős beteg igényelné a lakáson való rendszeres áldozást. A kevés pap erre képtelen. Felmerül a világi áldoztatok kérdése. Volnának alkalmas jelentkezők is. A plébános válasza: „amíg mi bírjuk, itt világi nem áldoztat”. De — hogy a példánál maradjunk — birja-e a papság a betegek áldoztatását? Jobb helyeken a lelki- pásztorok elsőpénteken végigrohanják a betegeket. De ha egy délelőtt 20—30 embert kell meglátogatniuk, természetesen nem jut idejük arra, hogy néhány emberi szót is váltsanak velük. A római előírások viszont nem havi futószalag-áldoztatásokról beszélnek, hanem azt írják: „Gondoskodni kell arról, hogy a betegek — még ha nem is súlyos betegek — naponként, a napnak bármely órájában áldozhassanak.” (Ordo unctionis infirmorum 46.) Ezért is engedte meg Róma, hogy világiak áldoztassanak. (De sacra communione et de cultu mysterii Eucharistici extra missam 17; vö. OUI 28). Bírjuk-e hát a munkát a szó igazi értelmében? Egy másik példa: Egy nagy plébániáról elhelyezik az egyik káplánt. A plébános bizonyos könnyedséggel állapítja meg: nem baj, ezt a helyet el tudjuk látni ketten is, legfeljebb összevonjuk a hittancsoportokat. Eddig egy-egy hittancsoportban 20—30 gyerekkel foglalkoztak a hitoktató papok. Ettől kezdve közel kétszeresével. S az eredmény? Év végére kb. egyharmaddal lecsökkent a gyermekek száma, az ifjúságé pedig több mint a felére. örvendetes módon hazai ellenpéldákra is hivatkozhatunk: plébániákra, ahol világiak áldoztatnak — főpásztori engedéllyel, s ily módon a betegek rendszeresen vehetik az eukarisztiát; vagy egyházközségekre, ahol nem növelték a hittancsoportok taglétszámát, hanem az egyes csoportok vezetését megfelelő világiakra bízták, — 2. Az idézett ellenvetésre visszatérve, a magyar lelkipásztorkodás egyik legfontosabb feladatát így kellene megfogalmazni: „Amíg mi (papok) birjuk, addig kell minden erőnket arra koncentrálnunk, hogy a világiakat bevezessük a lelkipásztorkodásba." Ide kapcsolódik egy másik állítás, amely szerint a hívek nem fogadnák el a „világi lelkipásztorokat”. De hiszen éppen a papságnak volna a feladata, hogy ezen a zökkenőn átsegítse a híveknek azt a rétegét, amelyben netán valóban ilyen fenntartások élnek. A brazil példa ebből a szempontból is tanulságos. A brazil papság a hierarchia irányítása alatt nem azzal akarta megoldani a lelkipásztorkodás hézagait, hogy egyre több feladatot vállalt magára. Ellenkezőleg: minden erejüket a világi munkatársak és kisközösségek lelki és teológiai képzésére összpontosították. Fontos teendőket is elhagytak, hogy az így megtakarított időt a hívek azon csoportjainak kiképzésére fordítsák, akik a későbbi lelkipásztori munkatársak lettek. Ez az eljárásmód rövidesen sokszoros termést hozott. — 3. Ebben az összefüggésben egészen új kérdéseket vetnek fel a papi dispoziciók, áthelyezések. — Egy hagyományos szociológiai keretben a hívek közösségét a falu vagy kisváros vallási-társadalmi tradíciója tartotta össze. Ez lényegileg független volt az éppen ott működő papoktól. így a lelkipásztorok helyzetváltoztatása általában nem okozott a közösség lényegét érintő megrázkódtatást. Ma a társadalom mobilitása következtében a hagyományos közösségek legtöbb helyen felbomlottak. Elmélyült egyházi közösség többnyire ott és annyiban alakul ki, ahol és amennyiben a lelkipásztor kialakítja azt. Elsősorban ezek a közösségek — illetve ezeknek tagjai — volnának később önállósíthatok és a lelkipásztori munkában felhasználhatók. Egy közösség kialakításához azonban idő kell. Hazánkban sajnálatosan kevés még azoknak a lelkipásztoroknak száma, akik tudatosan törekszenek arra, hogy önálló lelkipásztori feladatokat ellátó keresztény közösségeket, lel124
