Teológia - Hittudományi Folyóirat 16. (1982)
1982 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Cselényi István Gábor: A lelkiség világi és közösségi dimenziója
kat_ hogy tanulják meg komolyan venni az ember világát, mint Isten alkotását, hogy ne csak a természettudományos ismeretek iránt maradjanak fogékonyak, hanem épp azok (eltárulásával párhuzamosan arra is nyíljék rá a szemük: miért is szép mindez, miért is van tele törvényszerűségekkel, mi is egy-egy résztényezőnek az értelme a nagy egészben? így tanulmányaik már nem maradnak kívül a ..hittan” körén, hanem a Teremtő jelenlétéről szerzett tapasztalás, szinte misztikái eszközei lesznek számukra.21 S ez nemcsak a hittel ismerkedőkre érvényes. A természetszeretet, a világ mind teljesebb megismerésére való törekvés, a világ emberibbé alakításában való tevékeny részvétel átélés és vallásos „praxis”, „kozmikus liturgia" valamennyiünk számára. A modern világ a természet „közvetlenségétől” eltávolodó nagyváros, nagyüzemi termelés, az elektronika és az atomfizika kora sem szakít el bennünket Istentől, sőt egészen új tapasztalat-szerzési lehetőségeket kínál fel: a világért és az emberért vállalt felelősség só- és kovász-szerepét. Hogy egyek legyenek, amint mi Már a világhoz való viszony kapcsán is újra és újra előbukkant az emberekhez való helyes viszony kérdése. Mai lelkiségünk lényeges vonása az emberekhez való odafordulás. Az egyoldalúan individualista beállítottság már csak azért is téves, mert az ember dialógusra hangolt lény. Igazában véve csak akkor lehetek „én”, ha ott a „te" és a „mi", ahogy Novalis írja: „Minden Te kiegészítés a nagy Énhez. Nem vaavunk eleve én-ek, csak azokká lehetünk és kell is lennünk. Az énné-válás csírái vagyunk."22 Ez a minden korban jelenlévő vágy a másik, sőt a közösség után ma különösen felfokozódik. Az eltömegesedéssel szemben, ami a nagyvárosok velejárója, egyre erősödik a vágy, főleg a fiatalokban, hogy az anonim emberi kapcsolatokon túl valódi, személyes kapcsolatokig jussanak el. Sokakban az egyénieskedésben, „majd én megmutatom” magatartásban, a diszkók, klubok félközösségébe való menekülésben csapódik le, de egyre többen igénylik a valódi közösséget, a valakihez való tartozás tudati többletét, a közösség elismerését.23 A mikro- és makroszociális közösségi érzés felerősödésének korát éljük. Ez az egyre erősebbé váló közösségi lelkűiét a keresztény lelkiség közösségi dimenziójának kialakítására is nagy lehetőséget kínál.24 Hogy mennyiben foglalja magában az emberi közösség az Istennel való találkozás, azaz a lelkiség lehetőségét? Nos, már párbeszédes alkatunkban is az Istennel való párbeszéd utáni vágyat fedezhetjük fel. „Az igazi Te énünk számára Isten" írja Ferdinand Ebner.25 „Isten oda akar fordulni a világhoz, de az emberen keresztül. Ez létünk titka, az ember emberfölötti sansza” — mondja Martin Buber is,21* utalva arra is. hogy a viláq misztikája feltételezi az „ember misztikáját", Istennek az embereken keresztül való megközelítését. A mai teológusok nem gyökér nélküli új valamit fedeznek fel. Az emberekhez való odafordulás a szentirási hit alapvető eleme már az Ószövetségben is,27 hiszen a „szövetség" lényegét így summázhatnák: ha isten odafordul az emberhez (vö. Jáhve), akkor az embernek is oda kell fordulnia az emberekhez. „Természetfölöttien természetes" célba érése ennek az előzmények, a megtestesülés, az isteninek Jézus emberségében (és emberiességében!) való kinyilatkoztatása. Az Újszövetség világában nem a másik ember az „idegen”, hanem „önmagunk" (vö. Lk 14,26), önző énünk, amelyet tehát túl kell lépnünk, meg kell tagadnunk.Ugyanakkor az egyetemes Másik az én iqazi énem, ti. akivel azonosulnom kell: a kicsi, a mellőzött, a szegény, a számkivetett, a kallódó egzisztencia, a bűnös, az idegen, a meggyilkolt. S mivel a másikban Krisztust kell látnunk (Mt 25,40), maga Krisztus a „szociális dimenzió” az emberben (Dietmar Mieth) s ezért a testvériség gyakorlása sajátos keresztény misztika, a Krisztus-központú humanitás forrása. Istent általában is kereshetem képmásában, az emberben, de különösen ott, ahol jajgat valaki, ahol valaki segítségre szorul.28 S mivel a közösségben mindenki ráutalt a másik segítségére, éppen a kisebb- naqyobb közösségek ennek az azonosulásnak gyújtópontjai. Az egyház kezdettől tudatában volt nemcsak közösség-voltának (vö. ekklészia), hanem közösség-formáló hivatásának is. Annak, hogy az egyházhoz tartozni nemcsak annyi, hogy tagja vagyok egy csoportnak, amely azonos célokért, azonos tanítást magáénak vallva, azonos kultusz jegyében gyűlik össze időről-időre, hanem azt is jelenti, hogy sorsközösséget vállalok az egyház többi tagjával s a kívülállókkal is, hiszen Krisztus meghalt a közel- és távolállókért egyaránt (Zsid 13,12—13), hívása nemcsak a hivatalosaknak, hanem a kint- lévőknek is szól. Ha merült is fel feszültség a kívülállókkal szemben, az ősegyhóz legyőzte a szektás lelkűiét kísértését. A középkor ellentmondásai közepette is világosan élt még a testvéri érzés szelleme, amit a vulgár-latin „companio" (magyarul legjobban talán „kenyeres pajtásnak" lehetne fordítani) és „compania" (vö. compagna, társaság, a sorsközösséget vállalók összessége) fogalma is jelez.29 A szerzetesrendek a maguk kebelén belül 9
