Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 2. szám - TÁVLATOK - Sólymos Szilveszter: Gondolatok a pap nélküli istentiszteletről

Csupán egyetlen szöveget szeretnénk kiemelni; az igeliturgia után — mielőtt az asztali imára kerülne a sor —, az áldozási részt bizonyos „Communicantes” jellegű ima készíti elő, mely tudatosítja a közösség kapcsolatát az egész egyházzal. íme egy részlet;

„Mennyei Atyánk! Fiadnak és testvérünknek, Jézusnak nevében jöttünk össze, mint a Te .. .-i kis közösséged. Közösségben vagyunk az egyházközségünkkel, N. pápánkkal, N. püspökünkkel, és a katolikus egyház egészével is. Gondolunk most különvált testvéreinkre és minden jószándékú emberre. Kapcsolatban vagyunk elhunyt rokonainkkal, barátainkkal, és mindenkivel, aki Krisztus békéjében távozott el. Egységben vagyunk angyalaiddal és szentjeiddel, különösen is Szűz Máriával és helyi védőszentünkkel, .. .-vei. Egymás közt is testvéreknek tudjuk magunkat. Ezért hozzuk most ide adományainkat és azon leszünk, hogy az elkövetkező héten egymás mellé álljunk, egymásnak segítségére legyünk. (Itt következik az adományok begyűjtése, majd a Miatyánk.)4

Ne gondolja azonban senki, hogy csupán német nyelvterület problémájáról van szó. A MÉRLEG 1980/4. száma5 röviden ismerteti a holland és francia törekvéseket. Willenbrands bíboros az utrechti érsekség papjai számára 1979 decemberében a következő utasítást adta: „Jobb, ha a hívek vasárnaponként Isten igéjét hallgatják vagy szentáldozáshoz járulnak, mintha ezt a közösségi ünneplést teljesen feladnák."

Pierre M. Puech, a franciaországi Carcassone püspöke az általános elvek után ezeket írja papjainak: „Ahol a szentmise bemutatása paphiány miatt lehetetlen, ott bizonyos esetekben jobb a helyi egyházközséggel együtt imádkozni, elmélkedni, énekelni, szentírási felolvasást, esetleg fölkészült laikusok igehirdetését meghallgatni és szentáldozáshoz járulni, mint autóba ülni, egy .idegen’ községbe utazni és ott meghallgatni a szentmisét." — A püspök figyelmeztet arra is, hogy ilyen pap nélküli istentiszteleten nem szabad szolgai módon utánozni a miseliturgiát — nem szabad az eukarisztikus imát recitálni —, nehogy értékelési zavar vagy bizonytalanság támadjon a hívekben. — Az előkészítést felelős lelkipásztor végezze, és legalább az ő beleegyezését kell kérni. A pap személye biztosítja az egyetemes egyházzal való kapcsolatot. A szentmisét bemutató pap hiánya ébresszen a közösségben fokozott felelősségtudatot, hogy mindazt a szolgálatot vállalják, amire képesek.

Amint láttuk, ennek a papnélküli istentiszteletnek, mely igeliurgiát és áldoztatást tartalmaz, a Gotteslob az „áldozási ünnep” (Kommunionfeier) nevet adja — jobb híján. Mert oz elnevezés, a terminológia kérdése náluk is megoldatlan. A pap nélküli istentisztelet megjelölésére több próbálkozás történt. Laikus istentisztelet, igeistentisztelet, stációs isten- tisztelet stb. — de ezek egyike sem kielégítő. Az NDK-ban leginkább a „stációs-istentisztelet” terjedt el, mert főképpen külső lelkipásztori állomásokon, stációkon tartják őket.

Joggal merült fel a kérdés nálunk is: a magyarban mi lenne a megfelelő kifejezés egyrészt az igeistentiszteletnek, másrészt az igeliturgia és az azt követő szentáldozásnak együttes megjelelölésére? Talán az „igeliturgia”, ill. az „igeliturgia áldozással” a legszabato- sabb, ha nem is éppen rövid. (Szokatlannak tűnő, de elgondolkoztató az „ige-áldozás” javaslat, mely találó a pusztán igeliturgiára is /igével áldozás/, és ugyanakkor oz igeliturgiával összekötött áldozásra is.)

Érdemes még fölfigyelni arra, hogy az „igeliturgia áldozással" rítusban a világi vezető (vagy a'iákonus) hol helyezkedik el, ill. honnét végzi az áldoztatást bevezető szertartást. Mindenki elismeri annak fontosságát, hogy az „igeliturgia áldozással” külső formájában is különbözzék a szentmisétől. Az is természetes, hogy az igeliturgia az ambótól legyen. Mivel azonban az áldozat hiányzik, egyesek éppen ennek érzékeltetésére az oltárt teljesen kikapcsolnák, és azt ajánlják, hogy az áldozás történjék a tabernákulumtól. Gyakorlati nehézségek azonban adódhatnak már azzal is, hogy a tabernákulum külön kápolnában van. — Mások viszont azt hangoztatják, hogy az oltár nemcsak az áldozat bemutatásának helye, hanem önmagában is szimbóluma Krisztusnak, és az egész közösség központja, összetartó fókusza. Ezért helyesnek érzik, ha az áldoztató a tabernákulumtól először az oltárhoz indul, ott végzi el az áldoztatást bevezető szertartást és onnét megy áldoztatni. így az áldozásnak az áldozattal való kapcsolata is szemléletesebbé válik. A tabernákulum csupán megőrzési hely, az Or testét az Űr asztaláról vesszük. Az oltárt tehát nem kell kirekeszteni; a világi áldoztató is az oltárhoz viszi az áldoztató edényt és onnét történjék a szent lakomára az előkészítés. — A papi széket az istentisztelet nem pap vezetője természetesen nem veszi igénybe — ezt mindenki vallja.

83