Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Széll Margit: "Nézd a tenyeremre rajzoltalak" (Iz 49,16) (A vigasztalás tudományáról és teológiájáról)
gítőjével, az teljesen ellássa és gondozza. Régi zsidó szokás szerint, ha valakit gyász vagy egyéb nagy veszteség ért, azt úgy etették, mint a kisgyermeket. Megengedték, hogy szabadon törjön fel belőle a sírás, a jajgatás, a kiáltozás. Csak ültek mellette, virrasztottak és őrizték, mint Jób könyvében olvashatjuk: „Jóbnak a barátja értesült a csapásokról ... megállapodtak (a borátok), hogy ...elmennek hozzá, kifejezik együttérzésüket és megvigasztalják... hét nap és hét éjjel ültek mellette és nem szóltak hozzá egy szót sem, látták ugyanis, hogy igen nagy a fájdalma.” (2,11 kk) Ilyen segítséggel a legyöngült szervezet, a veszélyeztetett és megingott személyiség próbálja kis részletekben feldolgozni, elfogadni az új, a nehezebb realitást. A szenvedő ember az elvesztett szeretetkapcsa'atot, a szellemi és testi1, az anyagi javak veszteségét, a károsodott, emberi viszonylatait úgy próbálja átrendezni, hogy én-eszményét leegyszerűsítve is megtarthassa, és a megmaradó adottságokhoz alkalmazza. A vigasztalás módjai Napjainkban a vigasztalás ősi szokásait módszeresen felújították. Az alábbiakban néhányat megemlítünk. A SZIMBIÓZIS. Az elesett embert első fokon tehát úgy erősítik, amint a kisgyermeket gondozzák. Ellátják, etetik, pihentetik, mellette vannak — főleg éjszaka. A szokásos anyai szeretetkifejezéseket alkalmazzák: megsimogatják, megfogják a kezét, átölelik. Mindezekből a szenvedő felismeri, hogy nincs egyedül, hogy megbecsülik és szabadon ráhagyatkozhat a másikra. Éreznie kell azt is, hogy a még várható szenvedést vagy egyéb borzalmakat sem egyedül kell megharcolnia, elviselnie. Ez a közvetlen közelség már önmagában is megnyugtató, mert felidézi az anya-gyermek együttlétének, védettségének régi emlékeit, és az ilyen gondoskodás hatására a szenvedő gyorsabban regenerálódik. A VIGASZTALÓ PÁRBESZÉD a vigasztaló erősítés további formája. Hosszú hallgatás után feltör az emberben a vágy, hogy beszéljen fájdalmáról, veszteségeiről, önvádjairól, reménytelenségeiről. Ezzel védekezik a szervezet az elfojtás káros következményei ellen. Ügy panaszkodik, mint a gyermek, sokszor talán túlozva, többszörösen elismételve nehézségeit, mert érzi, hogy a fájdalom valójában elmondhatatlan. Aki már beszélni tud bánatáról, az kilépett a regresszióból és szellemi működésében, akaraterejében már kezdi összeszedni magát. Ez az idő a szomorú valóság feldolgozása, a gyászmunka. A szóbeliség tehát az új felé való tájékozódásra, az újrakezdésre szolgál, ezért várja a másiktól a beleegyező, támogató segítséget. Itt már tudatosabban vigasztaló egyéniségre van szükség, aki igazán beleéli magát a másik helyzetébe és saját erejével felemeli. A vigasztaló beleélése, megértése a szenvedőt arra készteti, hogy feltáruljon, elmondja átélt szenvedéseinek mélyebb okait. A vigasztaló mindenek előtt fejezze ki szóban is, hogy a másikat tiszteli, szereti, emberileg elfogadja. A vigasztaló így hamarosan egyben tükörképe lesz a szenvedőnek, benne ismeri fel szomorúságának formáit, sokszor talán túlérzékenységét. A vigasztaló válaszaiból a szomorú ember jobban tudja értékelni saját állapotát, és világosabbá válik előtte, hogyan kellene helyesen, új módon beállnia az életbe. A vigasztaló tehát foglalja össze szóban az illető nyomorúságos helyzetét, ne értékelje le, ne is túlozza el, és adjon hozzá egy magasabb szempontú áttekintést. Igazi párbeszéd kezdődik tehát a vigasztaló és a megvigasztalt között. Beszélgetésük így — a) segítséget nyújtó, — b) erősítő, biztató lesz, — c) elviselhetővé teszi az új, esetleg csökken- tebb értékű életforma vállalását, az egyedül maradottságot, a betegséget, ágyhoz kötöttséget, a sérült módon való életet stb. És végül, — mivel az emberi személyiség mindvégig fejlődőképes, nyílt „rendszer”, kellő indíték segítségével — d) új célt kap életére, — írja Carl R. Rogers, az empátia kutatója. A vigasztaló legyen mindig őszinte: szavai összhangban legyenek arckifejezésével, kézszorí- tásával és egyéb gesztusával, miközben ismételten megajánlja segítő jóakaratát. A kellő megértés és megérzés segítségével a vigasztaló önmagában is átéli a másik lelkiállapotát. Ez a beleélés, ami érzelmi síkon játszódik le, akkor lesz igazi empátiává, ha a szenvedőnek az élményét önmagában is tudatosan feldolgozza. Csak így tudja a vigaszra szorulónak helyzetét értelmezni és magasabb szintre emelve, távlatot nyújtani a szenvedőnek. Ezzel nyújt a vigasztaló igazi, egzisztenciális segítséget. Az empátia ugyanis: 1. két személy közötti, 2. akaratlagos odafigyeléssel történő, 3. átélés. Mozzanatszerű eseménysor, hiszen az ember csak rövid ideig tud mássá lenni, majd magába fordulva, a saját módján fogalmazza meg tapasztalását. A vigasztaló és vigasztalt között csak ez után jöhet létre a kétpólusú szellemi párbeszéd, amiben a szenvedőt azzal segíti, hogy állapotát megpróbálja értelmezve érthetőbbé, megoldhatóbbá, elviselhetőbbé tenni. A vigasztalás egyszerűbb formája szimpátiából fakad, ami nevezhető ösztönös empátiának is. Az emberek érzelmileg könnyen rezonálnak a másik érzelmeire, hangulatára. 77
