Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Előd István: Schütz Antal teológiája
valamint a modern tudományelméletnek beledolgozásával kísérletezett. Foglalkozott az egzisztencialistákkal is, de akkor még nem voltak észrevehetők azok a szemléleti előnyök, amelyek húsz évvel később K. Rahner és a perszonalisták filozófiáját és teológiáját termékenyítették meg. A hittudós a hittitkok igézetében A természettudományok és a kultúrtudományok fáradhatatlanul kutatják azokat a matematikailag vagy legalább statisztikailag megfogalmazható törvényszerűségeket, amelyeknek alapján — úgy tűnik — az egész világ szerkezete felépül. Ha valljuk, hogy a természetfölötti világ ráépül a természetesre, felvethető a kérdés: vajon a kegyelem világában is érvényesülnek-e ilyen strukturális törvényszerűségek? A dogmák területén mindenesetre mutatkozik a polaritás vagy inkább komplementaritás törvénye: Isten egy és mégis Háromság: Krisztus Isten és ugyanakkor ember; az üdvös cselekedet egészen Isten kegyelmén és ugyanakkor egészen az ember szabad akaratú döntésén fordul; a Szentháromság ellentétekben (ellentétes viszonylatokban) valósul stb. A katolikus kötőszó: nemcsak — hanem is. Úgy látszik tehát, hogy „a dogmák világa is aszerint az alapterv szerint van fölépítve, amelyet minden derűs este a fölséges csillagos égről olvashatunk le. Itt is a szédületes tömegű csillagok úgy lebegnek az űrben, hogy kölcsönösen egyensúlyban tartják egymást; nem vaskos megtámasztással, mint a Kelet szemlélete és a hindú bölcsesség gondolta, hanem szabadon, merőben egymást kiegészítő, ellentétes irányú erőhatások eredményeképpen. Csakugyan Isten három ujján könnyedén súlyogtatva tartja a világot (Iz 40,12).”14 Kedvenc hasonlata volt Schütznek a „montes Dei”: a hitigazságok úgy merednek elénk szellemi világunkban, mint a hatalmas, Mont Blanc-szerű hegyek. Fel nem érhetem, „zsebre nem vághatom”, tövirül-hegyire meg nem ismerhetem; de körüljárhatom, körülszemlélhetem mindegyiket és kereshetem az utakat, amelyek felvezetnek rá. Ilyen felvezető ösvények a teológiai fogalmak és következtetések. A „gyalogjáró ész” csak nagy erőfeszítésekkel tud felkapaszkodni bizonyos magasságba, ahonnét többet láthat a titokból. És megvan a veszély, hogy szakadékba zuhan vagy tévútra jut — ezt teszik az eretnekségek —, a misztikus lelkek viszont mintegy repülőgépen jutnak fel. Ezért a teológia, főleg a dogmatika nem csekély szellemi és erkölcsi igényeket támaszt. A dogmatikusnak a hiten kívül — mely nélkül lehet valaki valláshistorikus és valláspszichológus, de nem dogmatikus —, mindenek előtt arra az elmebeli alázatra és imádságos, ke- gyeletes lelkületre van szüksége, amely állandóan tudatában van az emberi elme téveteg- ségének és korlátoltságának egyfelől, a tárgy nagyságának másfelől. Ezért önmagából teljesen kilépve, minden személyes makacsságtól, egyoldalúságtól és megkedvelt balítélettől megtisztulva, érzékeny lemezként tárul meg a kinyilatkoztató Istennek, fogyhatatlan tanulékonysággal áll oda a kinyilatkoztatás forrásai és a tanító egyház elé. Ami nem hitigazság, hanem tudományos nézet, abban mindig kész a tanulásra és a revízióra, akár a hivatalos tanító egyház útmutatásai (s nemcsak kifejezett tanításai!) szerint, akár a szent hajdan nagyjainak nyomdokain, akár a korabeli hittudósok színe előtt. Ezzel az alázattal azonban odaadó áldozatos munkásságot és megingathatatlan lelkiismeretességet kössön össze. Ha Isten kegyes volt tanítást adni, erre a viszonzás az ember részéről csak a teljesen magafeledő, semmi áldozattól vissza nem riadó odaadás lehet, mely az isteni igazságot eredetéhez, tartalmához és hivatásához mért erőkifejtéssel igyekszik feldolgozni. Ezért nem vet meg semmiféle kínálkozó alkalmat és szempontot, mely a kinyilatkoztatott igazság mélyebb felfogására vezethet, abban a tudatban, hogy nincs emberi igyekezet, sem hittudós, sem kor, sem irányzat vagy iskola, mely kimerítő tudományos kifejezést adhatna a kinyilatkoztatás tartalmának. Ebben a munkában nem felejti, hogy a legjelentősebb kérdésekben tőle kér tanácsot a tétova hivő és vár sokszor vótumot a tanító egyház. Ezért kínos pontossággal és lelkiismeretességgel törekszik különbséget tenni isteni igazság és emberi igyekezet közt, és lesz rá gondja, hogy ne bontson föl egyet is a legkisebb parancsok közül, de arra is, hogy ne adjon követ kenyér helyett.15 Jegyzetek: 1. Schütz Antal: Isten a történelemben, 30ő—308. Vö. A papság szociális nevelése. In: Eszmék és eszmények, 90. — 2. Schütz A.: Eszmék és eszmények 151. — 3. Uo. 33. és 111. — 4. Schütz A.: A kegyeletes lelkűiét és dogmatikai indítékai. In: Az Ige szolgálatában, 547— 55ő. — 5. Schütz A.: Titkok tudománya, 289—290. — 6. Eszmék és eszmények 73. Őrség, 67. — 7. Erdey Ferenc: Személyes közlése 1961. máj. 10-én. — 8. Religio 82. évf. 3. sz. (1923. 74
