Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - Gál Ferenc: Az egyház küldetése
az egyház igehirdetésén keresztül hívja fel az embereket a hitben való engedelmességre. Olyan exegéták, mint O. Cullmann és H. Schlier inkább arról beszélnek, hogy a keresztény lét a hitben már jelen levő, de a valóságban még hátralevő üdvösség feszültségét hordozza, s a misszión keresztül a megdicsőült Krisztus az egyes hívőnek a keresztény közösségben az ő eljövendő országának javait ajánlja fel. Tehát az újabb véleményekben meg lehet figyelni az átmenetet a tisztán eszkatológikus céltól az egyház történeti és kegyelmi helyzete felé. Az Egyházak Világtanácsának 1968-i uppsaloi konferenciáján pedig újra nyomatékot kapott a megtestesülés tételén alapuló szociális szempont. A bibliai messiánizmusnak a modern társadalomban, elsősorban humanizálódásban kell megnyilvánulnia. Ezek a szerzők az egyházi élet hagyományos megnyilvánulásait, az igehirdetést, a szolgálatot és a közösségi egybetartozást (kérügma, diakonia, koinonia) is úgy fogják fel, hogy általuk a békének és a társadalmi erényeknek, az igazságosságnak, megértésnek, barátságnak kell egyre jobban kialakulnia. Ha mi most a zsinat irányelvei alapján képet akarunk adni a misszió céljáról, akkor ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy az messzemenően egybeesik az egyház létének értelmével, illetve azon túl Krisztus eljövetelének céljával. Az újszövetségi szent könyvek azonban egyikről sem adnak meghatározást, hanem csak a megvalósulás szempontjait emelik ki. Legjobban megközelíthetjük ezt a kegyelmi valóságot úgy, hogy kifejtjük azokat a fogalmakat, amelyekkel az Újszövetség Krisztus művét megnevezi és ismerteti. Itt kétségtelenül első helyen áll a megváltás, a megmentés, az üdvösség (soteria), mint ahogy azt Jn 3,17 kifejezi: „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak". Jézus tehát valami olyat hozott, amire az ember magától nem juthat el, sem technikai, sem kulturális tevékenységével, sem a civilizáció tökéletesítésével. A megváltás negatív értelemben magába foglalja a szabadulást a bűntől, a gonoszság hatalmától, az ösztönösségtől és az öncélúságtól. Az embert ki kell engesztelni Istennel és erőt kell neki adni, hogy szellemiségének megfelelően törekedjék az örök javakra. Ez az igyekezet azonban ellenállásba ütközik. Az ösztönös, öncélú ember nehezen érti meg azt a szellemi kapcsolatot, amelyet Isten elgondolt maga és az ember között. Ezért az egyház küldetése együtt jár az önfegyelmezés, a lemondás, a szellemiség és az erkölcs hirdetésével, de éppen ezen a ponton kell meghoznia a szeretet áldozatát is. Pozitív irányban pedig a megváltás az embernek, mint testi-lelki egységnek az örök céljára mutat. Magába foglalja a feltámadást, az örök életet és Isten javaiban való részesedést. Az egyház ezt úgy hirdeti, hogy rejtett, kegyelmi módon már magunkban hordozzuk, ez belülről alakít bennünket, hogy aztán az örök életben külsőleg is megvalósuljon bennünk. A meg- váltottság állapotát az apostol így fejezi ki: „Krisztus bennetek van, s ő a dicsőség reményének a biztosítéka" (Kol 1,27). Az egyház tehát abban látja küldetését, hogy az emberek beoltást nyerjenek Krisztus misztikus testébe, s ezáltal részesei legyenek a feltámadt Krisztus életének. Itt tehát új lehetőségek nyílnak meg az esendő ember számára: a lelki gyógyulás, a hit világossága, a remény megnyugtató hatása, a szeretet képessége, az istengyermekség tudata, tetteink természetfölötti értéke, az örök visszafizetés biztosítása. Ezek a kegyelmi értékek már a konkrét földi életet befolyásolják, s alapul szolgálnak mind lélektani, mind szociológiai elmélyítésére. Ebből látjuk, hogy a missziónak akkor is van értelme, ha nem kizárólag a lelkek megmentéséről beszélünk. Biztos, hogy Isten atyai irgalmából az üdvösség lehetősége nyitva áll minden jóakaratú ember előtt, de a misszió ezt az üdvösséget már itt a földön a remény tárgyává teszi, s alkalmat ad az embernek arra, hogy annak vigasztalásában, sőt erőinek felhasználásában éljen. A másik fogalom, amely Krisztus és az egyház küldetését érthetővé teszi a teljesség (pleroma). A fogalmat a 2. Vatikáni zsinat is használja, amikor Krisztus és az emberiség kapcsolatáról van szó (Egyház 17 és 45), vagy amikor a misszió értelmét említi (Misszió 3 és 9). Krisztus megdicsőült emberségének teljessége az egyház szolgálata által árad ki az emberekre az evangéliumi tanításon és a szentségeken keresztül. Az egyház kegyelmi szolgálatától a Szentlélek irányítja, „amíg Krisztus ki nem alakul bennünk" (Gál 4,19). Az egyház ugyanis az emberré lett Igének a hasonmása a történelemben, sőt misztikus teste. A tagok arra vannak hivatva, hogy a főnek a gazdagságában részesüljenek a Szentlélek által, és hogy erkölcsileg is hozzá nőjenek az ő nagykorúságához. Ebből pedig az következik, hogy a hívők közösségében ki kell alakulni a krisztusi szellemnek, vagyis annak a lelkületnek, amelyet a hegyi beszéd elénk állít vagy, amelyet az apostolok így jellemeznek: hordozzátok egymás terhét, ápoljátok a testvériséget, éljetek a béke kötelékében stb. Kétségtelen, hogy az ilyen erények tudatos gyakorlása a földi életet is emelkedettebbé, emberibbé teszi. Ide kell bekapcsolni az egyházi missziónak azt a törekvését, hogy egyúttal a kultúrának és a civilizációnak is közvetítője akart lenni. A jóakaratot nem lehet elvitatni még akkor sem, ha egyes esetekben ez az igyekezet politikai színezetet öltött, vagy nem számolt a lélektani 69
