Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Gondolatok a hitoktatásról
ölelnünk, hogy bennünk éljen és bennünket egészen önmagába változtasson. így nézni, adni, fogadni annyi, mint szeretni. Az absztrakciónak itt kevés tere van. Szerepe a fonálé, melyre a cukor-kristályok ülnek. Egy ilyen kis vékony fonálra, egészen kicsiny ismeret-sugárra felgyűlhet lelkünk minden édessége, Isten-szerelmünk minden melege, megindulása" (ö. M. 7,345). Nem kell bizonyítanunk, hogy minden életet fordító élménynek főként az érzelmekbe nyúlnak gyökerei. Érvényes ez vallásos életünkre is. Ha megvizsgáljuk az úgynevezett „nagy megtérések" lélektanát, mindig azt tapasztaljuk, hogy aiz „áttörés” érzelmi fronton történik. Sajnos nemcsak teológiánk, ami érthető, de a nyomában járó hitoktatás is eltolódott az ismeretközlés irányába. Pedig mindenki számára fárasztó, ha az igehirdetés bármely formájában mindig csak az értelem kapujában kopogtat. Veszedelmes félelemnek nevezném azt a magatartást, amely az érzelgősség csapdájától félve aggályoson elkerüli az érzelmek világát. A teljes szívből szeretett Isten ezt is igényli, mert „aki Istent nem szereti, annak gyakorlatilag szólva nincs Istene" (Prohászka: uo. 247.). Régi jelszó, amit a pápai buzdítás is megismétel, hogy hitoktatásunk legyen krisztocentri- kus. Igaz, hogy Jézus igehirdetése inkább Atya-központúnak mondható, hiszen Öt mondotta „nagyobbnak", az Ő akaratát nevezte kenyérnek, és tanítását is az Atyától származtatta. Mivel azonban a senki által nem látott Istent Jézus nyilatkoztatta ki, tanítását Ö öltöztette emberi gondolat-ruhába, szeretete az Ő áldozatos életében nyilatkozott meg, minden okunk megvan a Krisztus-központú hitoktatásra. Ha a kereszténységet nemi akarjuk ideológiává szürkíteni, akkor sohasem választhatjuk el Jézus személyétől. Nincs egyetlen vallás sem, amelyben az alapító személye ilyen központi helyet foglalna el. Buddha egész életében az igazságot kereste, Jézus kijelentette: én vagyok az igazság. Érthető tehát, ha a keresztény igehirdetés kezdet óta Jézus személyiségét helyezte a központba, — és hitoktatásunkban is ezt kell tennünk. A Vele kiépítendő személyes kapcsolat teszi teljessé ezt a fontos tevékenységet. Tekintettel arra, hogy az úgynevezett vegyes-világnézetűség korában élünk, ezt a tényt különösen figyelembe kell vennünk. Németh László egy vallásos nevelésről írt tanulmányban próbál válaszolni annak az asszonynak kérdésére, aki ezt írta levelében: „ö maga nem hisz Istenben, de gyerekeit azért vallásosan akarja nevelni, hogy igazi kultúremberek legyenek" (Kiadatlan tanulmányok, II. 306.). Németh László válaszában Arnold Toynbee angol történész kedvenc gondolatába kapaszkodik, a szív és ész versenyfutásáról elmélkedve az Isten-igényt olyan valaminek nevezi, ami félretolja az ész érveit és hisz, mert hinni akar. Szerinte ez az érzés az, amely sok kiváló elmét az egyház kebelén maraszt. Sőt személyes vallomásként Németh László is kijelenti: „Ha mégis nyomot írtam az emberek szívébe, azért volt, mert ez a bennem élő s nem hitt Isten hajtott... A sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlensége nem érhetett le vagy, amikor már leért, igazolni és táplálni kényszerült” (uo. 365.). Mindezt őzért idéztem, hogy aláhúzzam az Isten-élményben szereplő érzelmek fontosságát és a hit értelem előtti igazolhatóságát. Ha az idők során módosul is a hitvédelem fegyvertára és új utakat nyitnak teológusaink, mindig figyelembe kell vennünk a hit értelmességét megkérdőjelező ellenvetéseket. Az eredmény mindig egy lesz: hivő magatartás nem ész vagy tudományellenes, templomunk nem a tudomány romjaiból épül. Néhány évvel ezelőtt a németnyelvű hitoktatók egyik értekezletén Willi Herter kijelentette: „A katekizmus szerepe az iskolákban véglegesen lejárt. Szakítani kell az eddigi rendszerrel és széles, modern didaktikai bázison kell az új könyveket megszerkeszteni. Rövid történetek, idézetek, versek, fotók, statisztikák alkossák a könyvek húsát...” — Tagadhatatlan, hogy ezek a részben helyes, részben erősen megkérdőjelezhető elvek hosszú éveken át érvényesültek a hittankönyvek szerkesztésében. Ennek következtében széthullott a régi keret anélkül, hogy új született volna. Nem valósulhatott meg az a szintézis, amely különböző szinten elengedhetetlen feltétel a hittan-anyag elrendezéséhez és eredményes átadásához. Nem véletlen, hogy az európai gondolkodás azért emelkedett a legmagasabb szintre, mert éppen az egyház iskolájában tanulta meg a rendszeres gondolkodást. A summázások módszere úttörője lett a modern tudományok kialakulásának. Bizonyos szilárd váz, mondhatjuk kQordináta-rendszer teszi lehetővé hitigazságaink csonkítás nélküli bemutatását és hierarchikus elrendezését. Nem véletlen, hogy sok kapkodás után ismét érvényesül ez a fontos elv hitoktatásunkban. A müncheni katekéták által szerkesztett, 1980-ban kiadott katekizmus (Grundriss des Glaubens) a következő felosztásban dolgozza fel egyházunk tanítását: 1. A Miatyánk. 2. A Hiszekegy. 3. Az egyház és szentségei. 4. A Főparancs. — Természetesen elképzelhető másféle csoportosítás is, például az üdvtörténeti módszer. 1. Várakozás a Messiásra (Ószövetség). 2. Találkozás a történeti Krisztussal. 3. Krisztus velünk az egyházban. — Ilyen szempontú szintézisben nem is kellene teológiai szakok szerint szétválasztani a keresztény üzenetet. Nem téveszthető szem elől az a tény, hogy a teológia és a katekézis útitársak ugyan, de nem azonos a feladatuk. A teológia az Isten 55
