Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Sólymos Szilveszter: Az új római misekönyv teológiája és lelkisége
tanításával, hagyományával szemben. — De hát miért kellett akkor új misekönyv? — vetik fel sokan a kérdést. Az egyháznak nemcsak az a feladata, hogy a rábízott hitletéteményt hűségesen őrizze, hanem az is, hogy az örök értékeket a változó és megújuló körülmények között is képes legyen a világgal közölni. Az egyháznak négy évszázad után olyan megváltozott viszonyok között kell lelkipásztori munkáját folytatnia, amilyenekre előbb nem is gondolhatott. így vallja ezt VI. Pál pápa is: „...az egyházatyák irányelvei nemcsak követelik, hogy megőrizzük, amit nagy elődeink ránk hagyományoztak, hanem azt is, hogy gyűjtsük össze és alaposan vizsgáljuk meg az egyház egész múltját és az összes módokat, ahogyan megnyilvánult az egyetlen hit az emberiség kultúrájának egymástól annyira különböző formáiban, melyek a szemita, görög, illetve latin nyelvterületen virágoztak. Ez az alaposabb megismerés azt is megsejteti velünk, hogyan ad a Szentlélek csodálatos hűséget Isten népének a hitletéte- mény változatlan megőrzésében, bármily nagy legyen is az imák és szertartások változatossága" (Általános Rendelkezések 9.). Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az „egyházatyák irányelvei”-t ma jobban ismerjük, mint négyszáz éve, hiszen azóta a liturgiatörténeti feltárások számos fontos liturgikus dokumentumot fedeztek fel, hogy csupán az 1883-ban közkinccsé lett Didachét és az 1900-ban közzétett Hippolytus-féle Apostoli Tradiciót említsük. Arról sem kell részletesen szólnunk, hogy az elmúlt évszázadokban mennyit fejlődött a keresztény archeológia, a szentirástudo- mány, sőt maga a liturgia teológiája is. — Az sem jelentéktelen tényező, hogy annak idején V. Pius pápának csak egy kis tudós olasz csoport állott szolgálatára, míg VI. Pál pápa az egész világról gyűjthette össze a szakértőket. Köztudomású az is, hogy a trentói zsinat liturgikus reformját a hitújítás korának polemikus jellege erősen fémjelezte. Éppen ezért emelte ki például a mise áldozati jellegét, a papi rend szerepét, a reális jelenlétet stb., mert a reformátorok ezeket támadták. Szent V. Pius pápa a közvetlen hagyományokra törekedett építeni, és a lehető legkevesebb újítást kívánta behozni. Ezért az 1570-es misekönyv alig különbözik az 1474-ben nyomtatott milánói misekönyvtől. Az is ismert, hogy a zsinati atyák közül például többen kifogásolták a misekönyv felajánlási részének imáit — ezek még Rómában a XII. sz. végén is ismeretlenek voltak! — de megváltoztatásukra mégsem került sor. Nagyon tanulságos lenne összehasonlítani a Trentói Misekönyv bevezető rubrikáit, a Ritus servandus-t, és az új misekönyv Általános Rendelkezéseit; az előbbi csupán előírásokat közöl, míg az utóbbi kifejti, meg is magyarázza azokat. Mindezek ellenére elmondható, hogy az új misszálé szövegeinek legbővebb forrása a Trentói Misekönyv. A nem ebből származó szövegek — kb. 10—15% — elsősorban a Sanc- torale részben találhatók. Az új misekönyv a hagyományos Sacramentariumok mellett az ambrózián liturgiából, valamint a gallikán liturgiákból is vesz át; (így pl. a Bobbio-i Missale- ból a hármas tagozódású ünnepi áldásokat); de kölcsönöz az 1738-as újgallikán párisi misekönyvből is. Hogy mi volt a célja a források ilyesfajta kibővítésének? Az Ált. Rendelkezések Előszavának 15. pontja így válaszol erre: „...a világ mai, új helyzetét figyelembe véve egyáltalán nem tekinthető méltánytalannak a tiszteletre méltó (hagyományos) kinccsel szemben, hogy az ősi hagyomány szövegeinek felhasználásában egyes fogalmazások megváltozzanak. így szavunk jobban alkalmazkodik a mai teológia nyelvezetéhez, és a valóságnak megfelelően fejezi ki az egyház jelenlegi fegyelmét." A 2. Vatikánum új misekönyvének néhány jellemző vonása A szövegek igazabbak, őszintébbek lettek; ez nemcsak a legendás vonások elhagyásában mutatkozik meg, de olyan formában is, hogy például a Könyörgésekben maguk a szentek jutnak szóhoz. Csak egy példa Szent Benedek miséjéből. A régi misekönyv ezt az eléggé szokványos Könyörgést hozta: Szent Benedek apát közbenjárására, kérünk Urunk, ajánljon minket, hoqy amire saját érdemeink elégtelenek, azt az ő pártfogására kapjuk meg. — Az új misekönyv a Regula gondolatait idézi fel: Istenünk, aki Szent Benedek apátot az istenszolgálat iskolájában kiváló mesterré tetted; add kérünk, hogy szeretetedet mindennél többre tartsuk, és parancsaid útját örvendező szívvel fussuk végig. A szövegekben gazdagabban fejeződnek ki a hitigazságok; pl. a szentmise anamnétikus (emlékező) jellege húsvéti és eszkatologikus kicsengésben. A szakértők aprólékos munkával próbálták a liturgiatörténet révén ismert szövegekből a legmegfelelőbbet kiválasztani. Azonban nem egyszerűen a régebbire mentek vissza — nem csupán restaurálni kívántak — hanem a teológiai szemléletet is fontosnak tartották. Legyen példánk a két misekönyvben a húsvéti mise Könyörgése: 243
