Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE NEMES NAGY ÁGNESSEL - Széll Margit: A létkérdések és a vers

tetni valakire, mert — mint írja — „...a torzó is, a hiány is egy teljesebb világról ad hírt, életünk nem tudott vagy nem eléggé átélt szélességéről." Kérdéseiből azt a részt ragadnám ki, amely a szakrali tás és a költészet (művészet) kapcsolatát érinti. Régi gondolat az, hogy a művészet valamiféle laikus vallás, A magam részéről ezt úgy fogalmaznám, hogy minden igazi művészetben ott van a szak- ralitás eleme, a „magas”-é, valamilyen boldogító borzongásé, amit közelebbről meg­nevezni nem tudunk. Ez a szárnysuhogás a költészetben, talán ez a legfontosabb. Érzékelte már az antikvitás is a „numen” jelenlétét, nem hiába csináltak belőle szállóigét, a „numen adest”-et. És ha már az antikvitásnál tartunk, hadd elevenítsem föl egyik iskolai emlékemet, amely olyannyira elsüllyedt a görög—latintól távolodó, későbbi nemzedék tudatában, hogy meglepetésként hat, még engem is meglep, ahogy váratlanul néha eszembe jut. Vergilius IV. eclogájára gondolok, arra a híresre, amelyről sokáig tartották és tartják ma is, hogy a kereszténység jóslatos megérzése. És ott van benne a leghíresebb sor: „Isteni, drága gyerek, Jupiter méltó magzatja!” — mondja Lakatos István szép fordítása. Hogy ki ez a drága gyerek, arról könyvtárak szólnak. Augusztus volna? Ez esetben a verssor politikai bók, csöppet sem idegen a római aranykor költőitől. Vagy a béke? A Pax Romana Augustus legszebb műve a birodalomban, pedig volt neki egynéhány. Vagy valaki-valami más? Egy titokzatos, isteni gyermekalak? A római Ara Coeli templomban ott van a latin oltár, amit az „ismeretlen istennek” emeltek. Ügy érzem, ilyen ismeretlen istennek emelt oltár ez a verssor is, és hogy mennyire oltár, azt egy vers I á b mondja el nekünk. A sor végén található ez a spondeus, a spondaikus hexameter jegye. Spondeussal zárni a hexametert nonsense, elvi képtelenség, a hexameter alapszabályait megtipró. Oda csak daktilust szabad és kell tenni. Kivéve... kivéve a le­geslegritkább eseteket. Ha a költő valami rendkívül lényeges, beláthatatlanul fontos, emberi mértéket meghaladó dolgot akar ábrázolni a vastörvény megtörésével. Jól igyekezzék az a latin poéta, aki használni meri ezt a költői eszközt, mert a legsúlyosabb kritikának — mit kritikának, megvetésnek —■ teszi ki magát, ha pazarolni merészeli a spondaikus hexa­metereit. A spondaikus sorvég szentségtörés e formában, — és ugyanakkor valamiféle szentség is, annak a jele, a „sacer" szó kettős értelmében. És mi az, amivel ábrázolja, amivel kitölti ezt a világtörténetileg fontos helyet Vergilius, az én kedves poétám? Az „in- crementum" szóval, ami nemcsak egyszerűen csírát, sarjadékot jelent, hanem a szótő erejé­nél fogva „növekedést" is: „Cara deum suboles, magnum lovis incrementum!” Nekem a spondaikus hexameter itt, ezen a helyen, a negyedik eclogában, méghozzá a „növekedés” szóval ábrázolva, köteteket mond el az aranykori latinitás ma már kevéssé méltatott, vallási oldaláról, egyáltalán: ember és hit, szakrali tás és költé­szet nagyon nehezen megfogalmazható, de döntő összefüggéséről. Egy versláb, egy spondeus, az adott helyen, mint világtörténelmi tény — Krisztus születésének körülbelüli idejében — egy római költő szájából: a költészet titokzatos mélyáramainak bámulatos jelző bójája. Azt akarom ezzel mondani, hogy a versnek akár legkisebb része, mégcsak nem is értel­mes, szót adó része, formai tényezője is, jele, szignuma, kódja lehet nagyonis messzeható jelentéseknek. Azonkívül azt mondanám, hogy nemcsak a versnek, hanem az emberi élet­nek akármilyen — látszatra kicsi — mozzanata is jellé válhat, mely túlmutat önmagán. Ha vers és szakralitás szoros kapcsolatáról beszélek, ezt úgy is értem, hogy a vers előz­ménye és szülője: az emberi lét és psziché tele van szakrálisnak nevezhető élményekkel. Az öröm, a gyász, a szerelem, a kétségbeesés, a turista tekintete, amint szétnéz a hegy­tetőn, az éhező első falatja, mind-mind tartalmazhatja a megrendülésnek azt a profán tapasztalatát, amit mégis leginkább laikus szentségnek, természetes szentség­nek nevezhetünk. Persze — hadd legyek elfogult saját mesterségem iránt — a költészetben mindez föl­erősödik. A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át — nem, nem egy albatrosz, — csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létre­jönni, Hogy aztán a művészet szakralitása azanos-e a valláséval, arra nehezen tudnék vá­laszolni. Inkább úgy érzem, hogy rokonok,, és az élet más, nagy értéktudattal átitatott jelenségeivel együtt egy közös ősforrásra utalnak, oz emberi psziché nehezen meg­fogalmazható, de égető szükségleteire. Az embert átható, mozgató céltudat például ha­talmas dolog, a filozófia alapkérdései közül való, de mellesleg egy konnektort sem lehet 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom