Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: "Láttuk az Atya Egyszülöttének dicsőségét"

vai, a megérkezéssel, a jelenléttel, amellyel Jézus második eljövetelét jelölték. Amikor pedig bevezették Jézus születésének ünnepét, azt is epifániának nevezték, s születésén kívül megemlékeztek azokról az eseményekről is, amelyeken keresztül mintegy látható lett Jézus messiási és istenfiúi dicsősége: a napkeleti bölcsek látogatásáról, a Jordánban való keresztelkedésről és a kánai menyegzőről, az első csoda keretéről. Ez a tapasztal- hatóság, ez a hitbeli élmény a János neve alatt megmaradt írásokban újra meg újra visszatér. „Amit szemléltünk és amit kezünkkel tapintottunk, az élet Igéjét hirdetjük nektek" (1Jn 1,1). „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne” (uo. 4,16). „Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem... s én kinyilatkoztatom neki magam" (Jn 14,21).

Ezek előrebocsátásával nézzük most, hogy mi az az üzenet, amely a megtestesült Ige látható dicsőségéről beszél. A Logos, az Ige, a Szó név az Újszövetségben három ízben jelöli Jézus személyét (Jn 1,1; 1Jn 1,1; és Jel 19,13), de mindig abban az összefüggésben, hogy Istennek, az Atyának tervét valósítja meg, s győzelme hozta meg az ember üdvösségét. János evangéliumának első fejezetében a Logos-himnusz három részre tagolódik. Az első rész az Ige örök léte és tevékenysége (1—5), a második rész utal világbalépé- sének látszólagos eredménytelenségére (6—11), a harmadik rész pedig a megdicsőült Krisztus szemlélete (12—6). A Logos-fogalom a görög bölcseletben már Herakleitosznál előfordul, és jelenti a létező dolgok értelmi felfoghatóságát. A sztoikusok valamilyen világ-értelemnek gondolták. A keresztények minden bizonnyal a hellenista-zsidó vallási irodalomból vették át, elsősorban az alexandriai Philótól (Kr. e. 20 — Kr. u. 40). Nála Isten a teremtésben magánál alacsonyabbrendű közvetítő szellemeket használ fel. Philó amellett a bibliai bölcsességet, amelyet az Ószövetség megszemélyesít, azonositja Lo- gosszal, sőt átvitt értelemben Isten elsőszülött fiának nevezi, szemben a világgal, az ifjabb fiúval. Nem valószínű, hogy az evangélium szerzője közvetlenül tőle vette át a fogalmat, hiszen a jelentése itt egészen más. Philónál homályban marad a Lógósnak Istennel való kapcsolata, sőt az sem világos, hogy igazi személy-e vagy csak megszemélyesített eszme. Azt ugyan mondja, hogy a filozófiai Logosz a bölcs emberekben lakik, Isten felé irányítja őket, jutalmazza erényüket, de mindez távol marad a keresztény Logos-fogalomtól, illetve a Logos emberré levésétől és üdvözítő szerepétől. A keresztények azonban alkalmasnak találták a szót arra, hogy jelöljék vele az Atya örök Fiát, akiben teljesen és végérvényesen kimondta magát teremtményei felé. Úgy érezték, hogy a Logos szóban van valami többlet: a Fiú neve az Atyával való belső kapcsolatot tárta fel, a Szó, az Ige ellenben azt is, hogy a Fiú a mienk, hozzánk jött, nekünk hozta az Atya teljes üzenetét.

Elfogadhatjuk azt is, hogy a Logosz szó használata esetleg kapcsolatban volt a gnosz- tikus irányzattal. Náluk a megváltás tana a dualisztikus felfogásból indult ki. A szellemi és az anyagi, az égi és a földi világ között ellentét van, mint ahogy a világosság és a sötétség is ellentétes valóságok, Az ember igazi énje, belső természete szerint a világosság világába tartozik, de kiesett belőle, és most a test, a sötétség világában él. Az esés következtében az emberek el is felejtették égi eredetüket, ezért a Megváltónak, mint a felsőbbrendű létezők képviselőjének el kellett jönni, megismertetni magát övéivel. Az emberek rajta keresztül ébrednek eredetük és kilétük tudatára, s ezzel a felismeréssel együtt erőt kapnak, hogy a testiségből törekedjenek vissza szellemi világukba.

Ha ezzel a gnosztikus elgondolással összehasonlítjuk a Logos-himnuszt, némi hasonlóság mellett inkább az ellentétet érezzük ki. Itt a Logos nem egy a világosságban élő lények közül, hanem az Atyával együtt teremtője a mindenségnek, azért nincs is olyan más eredetű anyagvilág, amely tőle idegen vagy független volna. Itt a sötétség inkább az emberek tudatos elfordulása, önzése. A sötétségnek alkalma lenne arra, hogy töl- tekezzék világossággal. A Logost éppen övéi utasították el, vagyis azok, akik az ószövetségi jövendölések alapján könnyebben felismerhették volna. Ha ezeket az ellentéteket látjuk, megértjük, hogy a keresztény közösség miért tett hitvallást a Logos mellett. A gnosztikus hatás azzal a veszéllyel járt, hogy a hívők a való világból kiszakadva egy mennyei álomvilágba, a fény világába menekülnek, hiszen ez a kozmosz, ez az anyagi lét a rossz és a sötétség martaléka. Ezzel együtt eltűnne a teremtés értékelése, a teremtésbe vetett bizalom. Gnosztikus alapon a kereszténység csak olyan szekta lett volna, amely meg van győződve a maga üdvösségéről, magát kiválasztottnak érzi, és a kívülállókat megveti. Nem, az élet értékeléséhez és tudatos alakításához csak az adhatott lendületet, ha olyan megváltót kaptak, akinek mennyei dicsősége átragyog a test homályán, aki nem tehetetlen ebben a világban, hiszen az Atya mellett ő is teremtője a világnak, s főleg, ha tudták azt, hogy ő az Atya szeretetének az ajándéka (Jn 3,16), s ezért egész működésével erről a szeretetről tanúskodik.

194