Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Chenu, Marie-Dominique - Széll Margit (ford.): Az egyház "társadalomtana" (A "Rerum Novarum" enciklika megjelenésének 90. évfordulójára)
olyan egyéni utat programozzanak be, amelyet az egyház intézményes tekintélye különös módon elismerne vagy védelmezne. Az evangélium bármilyen szigorú, személyes és közösségi követelményeket is állít fel, mégsem ír elő egyetlen olyan társadalmi modellt sem, amelyet a keresztényeknek saját természetükön belül, minden más modellel szemben kellene megvalósítaniok. Az evangéliumnak tehát olyan „politikai dimenziója” van, amely minden helyzetben és minden döntésben prófétai erejű szerepet tölt be. Nem szükséges azonban, hogy az evangélium politikai dimenzióját valami társadalompolitikai ideológiává tegyék, amint ez már néhányszor megtörtént, és amire egyesek ma is igényt tartanak. Végeredményben tehát magáról az Istenről alkotott elgondolásunk változott meg: Az Isten többé nem olyan Isten, aki a világ létrendjét változatlan formában örökre, előre meghatározta, azután gondviselésével zavartalanul kormányozza — és mintha az emberek töb- bé-kevésbé passzív engedelmessége biztosítaná a társadalom szilárdságát és tekintélyét. Az ilyen „deizmus” semlegesíti Krisztus evangéliumát. Ez volt a XIX. század polgárságának az ideológiája és ennek nyomai lelhetők fel a korábbi keresztény társadalomtan szellemében is. Sokan észre vehették, hogy ezzel szemben a legújabb egyházi tanítások szövegeiben már úgy hivatkoznak az evangéliumi üzenetre, mint a keresztény elkötelezettség indítékára. És ez sokkal többet jelent, mintha az elkötelezettség indítékát a természetjog, vagy valami örök filozófia (philosophia perennis) követelményeiből merítenénk, bármennyire is dicséri XIII. Leó ezeknek a tényezőknek az összetartozását. A kereszténység valójában egy üdvrend, mivel Isten Országa olyan történelemben valósul meg, ahol az eseményi jelleg nem csupán adalékként járul hozzá egy önmagában fennálló, tértől és időtől független emberszemlélethez, hanem az ember lényegéből lakad. Korunk új eseményei arra indították az egyházat, hogy újra értelmezze kérügmatikus hagyományát. Ennek érdekében el kell utasítanunk minden olyan „abszolút teológiát”, amely az emberségnek csak a maradandó feltételeit veszi számításba reménységeiben éppen úgy, mint nyomorúságaiban. Az ilyen típusú teológia még ma is gyakran ideológiai biztosítékul szolgál mindazoknak, akik magukhoz akarják ragadni a gazdasági és politikai hatalmat, és ezért akarják a fennálló rendet (status quo) megőrizni. A Populorum Progressio, a népek fejlődéséről szóló körlevél (1967) — bár bizonyos szempontból már túlhaladott, — de ma is fontos dokumentum, amely megkérdőjelezi azokat az értelmi struktúrákat, amelyek keretein belül addig az egyház hitét kifejezte. Az ember, — aki korábban felismerte a természetbe vésett isteni rendet, — most felfedezi azt is, hogy megteremtheti szabadságát és ennek erejében hozza létre folyamatosan azt a rendet, ahol igazi személlyé válhat. A világmindenségnek és az emberiségnek az Istenhez való visszatérése Istentől meghatározott folyamat, ám ugyanakkor az ember szabad beleegyezésének a tette is. A teremtő és a felszabadító ember szabad tettei olyan tettek, amelyek alakítják a történelmet, és megteremtik azt a folyamatot, amely ennek a világnak az alakját beteljesítve, ebből a világból egy szabad, megváltott világot formál. így alakul ki a társadalmi életről is az olyan felfogás, amely a kozmosz és a természet keretét meghaladva a szabadságnak, az időnek és a történelemnek egyre szélesebb távlatát ismeri fel. És ebben az esetben a történelem többé nem csupán az örök lényegnek járulékos módosulása, hanem éppen ellenkezőleg, lényege csak a történelem egyre szélesebb keretein belül valósul meg igazán. V. VI. V. Az „idők jeleinek” prófétai megkülönböztetése Az egyház szociális tanításának új stratégiáját az a cselekvésmód határozza meg, ami sajátos irányvételével és érzékenységével az ,Jdők jeleinek" prófétai megkülönböztetésén alapszik. Ezt az evangéliumi kifejezést XXIII. János pápa hitelesítette és ma már átment az általános nyelvhasználatba. Az „idők jelei” nagyon alkalmas kifejezés arra is, hogy jelölje a keresztényeknek sajátos társadalomértelmezésük szerinti új erőfeszítéseit. Jellemzi ugyanakkor az egyház új tudatát is a történelem új folyamatában. Olyan próbálkozások helyett, amelyekben az egyház az általános tanrendszert az adott esetekre csupán alkalmazta, most egyre inkább megtanul a történelemből olvasni... Az egyház most felismeri a történelmi események szimbolikus jelentését, azaz, hogy ezek az események mutatják meg a közösség számára az egy irányba mutató, együttes cselekvésmódokat. Ha ezeknek az eseményeknek megtaláljuk evangéliumi jelentését, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy elvonatkoztatjuk a földi valóságoktól, mivel ezek az események éppen önmagukban véve, a maguk sajátos és teljes értelmünkben tekintve jelek, az „idők jelei”. VI. Pál pápa az Octogesimo adveniens kezdetű levelének (1971) záradékában rendkívüli módon hangsúlyozta az alábbiakat: 172
