Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás - Endreffy Zoltán (ford.): Felelősségünk a megváltás művében
A megyáltós művét Krisztus vitte véghez a keresztfán. Ezzel azt állítjuk, hogy Isten emberré lett Fiának halála a mi . megváltásunk: megváltásunk az eredendő bűntől és személyes bűneinktől; és hogy számunkra, emberek számára ezen a módon nyílt meg ismét az út az üdvösséghez, keresztény .hitünk tanítása szerint Jézus halálával elégtételt adott bűneinkért. Kiengesztelte Istent, és csak Ő orvosolhatta azt a sérelmet, amelyet Isten bűneink által elszenvedett. De hogyan lehet szó ebben a műben felelősségről, emberi felelősségről? Kivált akkor, amikor Szent Pál magában Istenben látja a megváltás művének főszereplőjét: „Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket” (2Kor 5,19). Vajon nem önmegváltást jelentene, ha a mi felelősségünkről beszélnénk a megváltás művében? Az önmegváltás fogalma paradox, és paradox formájával tartalmának lehetetlenségét fejezi ki. Egy olyan negatív adottságtól kell megváltanunk magunkat, amely nem' áll hatalmunkban, amivel nem rendelkezhetünk. A megváltás fogalmának lényeges része az, amit a másik embernek vagy annak az „egészen másnak” köszönhetünk, akit Istennek nevezünk. A megváltás — lényegét tekintve — megszabadítás egy másik lény által. De nem jutottunk-e ezzel circulus vitiosus-ba? Hogyan oldhatjuk fel ezt a dilemmát? Csakis úgy, hogy figyelmünket arra a válaszra irányítjuk, amelyet az ember ad Isten igéjére és tettére. És az említett helyen Szent Pál csakugyan így folytatja: „Engesztelődjetek ki az Istennel" (2Kor 5,20). Nem Istent kell lecsillapítani, hanem az embereket kell megváltani saját gyűlölködésüktől és ellenséges indulataiktól — mondja az apostol. Istennek voltaképpen nincs szüksége elégtételre, az embert viszont igenis ki kell hozni saját börtönéből, hogy képes legyen elfogadni annak az Istennek a szeretetét, aki már előbb szerette őt. Végül, még egy utolsó előzetes megjegyzés a felelősség és a megváltás formulájával kapcsolatban. Azt kérdezem, voltaképpen mennyiben érezzük mi, keresztények, megváltódnak magunkat? Mi lett más, mi változott meg a megváltás következtében? Igazat kell adnunk Joseph Ratzingernek, amikor ezt írja: „A keresztény hit ellen a legsúlyosabb vád történelmi hatástalansága. A keresztény hit, úgy látszik, nem változtatta meg a világot. Az elméleti nehézségek mind eltörpülnek ehhez a nyomasztó tapasztalathoz képest. Mert emiatt üressé válik a kereszténység fő mondanivalója, a megváltásról szóló üzenet. A megváltás üres szólam marad” (L. Scheffczyk: Erlösung und Emanzipation, Freiburg 1973, 141. oldal). Nem alaptalan Friedrich Nietzsche szemrehányása, hogy a keresztényeknek megváltottabbaknak kellene látszaniuk ahhoz, hogy hinni lehessen Megváltójukban. És a keresztények arcáról valóban nem sugárzik a megváltás öröme, a szabadság öröme. Friedrich Nietzsche szemmel láthatólag telibe talált, amikor ezt mondta: „Szebb dalokat kellene énekelniük, hogy hinni tudjak Megváltójukban: megváltottabbnak kellene látnom a tanítványait” (Ed. Schlechta; II. 350. oldal). Vajon Nietzsche-Zarathustra e szavai nem arra céloznak-e, hogy mennyire felelősek vagyunk a megváltás művéért (és nem művében)? Vajon nem abban van-e a felelősségünk, hogy mi, keresztények nem vagyunk a megbékélés és az öröm emberei, hogy sem Istennel, sem az emberekkel nem hagyjuk magunkat kibékíteni? 2. Kiengesztelődés, megbékélés Habár a megváltás értékére és lényegére vonatkozólag sokféle nézeteltérés van a különböző felekezetű keresztények, valamint a hivő keresztények és a keresztény hit kritikusai között, egy dologban figyelemre méltó egyetértés uralkodik: mindenki elismeri azt, hogy a keresztények a kiengesztelődés emberei kellene, hogy legyenek. A „kiengesztelődés" szót itt a „reconciliatio” (megbékélés) értelmében használjuk. Kiengesztelődésről akkor beszélünk, ha emberek áthidalnak egy szakadékot, véget vetnek valamilyen viszálynak; ha ellenfelek beszüntetik az ellenségeskedést, és egységre jutnak, együttműködésre lépnek. Mindenki egyetért abban, hogy a keresztények igyekezetének az ilyen békesség megteremtésére kell irányulnia. Az sem vitás, hogy ez a kötelezettség minden egyes emberrel szemben fennáll. Magától értődik, hogy ezt a magot áltailában szépnek és helyesnek találják, de a kérdéseknek egész garmadája vetődik fel, mihelyt elhagyjuk a puszta épületesség területét, és a gyakorlatban is elismerjük ezt a kötelezettséget: vajon minden korlátozás nélkül kell értenünk az egyetemességet? Nincsenek-e szükségképpen határok, amelyeken túl már nem lehet és nem szabad kiengesztelődésre törekedni — olyan határok, amelyeket a fajtabéli különbözőség, az alsóbbrendűség vagy a súlyos bűn jelöl ki? A gyakorlati megvalósítással kapcsolatban további kérdések merülnek fel. Egyáltalán van-e reménye ennek az eszménynek a megvalósulásra? Nem állnak-e legyőzhetetlen erők az útjában? Van-e a valóságban valami, ami ezt az eszményt ígéretessé teszi? Kinek van hozzá elég ereje? És végül, kinek van hozzá elegendő öröme? Mert a megbékélésért való munkálkodás indítéka az a túláradó öröm kellene, hogy legyen, amely magából a kiengesztelődésből 13
