Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Meditáció: Önmagunktól - Istenig
gcrtja, érzékeli ízét is. Ezt az 'ízlelést' Ágoston, Gergely és mások szinte lefordíthatatlan módon 'palatum cordis’-szal — a szív ínyével — vagy 'in ore cordis' — szívünk ajkával — jelölik meg. Ez az egész embert átfogó cselekvés már szükségszerűen imádság.” (Betrachtung oder Meditation? — Erbe und Auftrag, Benediktinische Monatschrift 1972. 95. 97.) — Az újkorban szükségessé vált az ember új keresztény önértelmezése. „Az ember úgy válik bizonyossá önmagában és Isten létezésében, ha nemcsak a környező világot kérdezi meg, hanem visszatér belsőjébe és párbeszédet kezd Istennel. Itt önmagát nemcsak Isten képmásának, hanem Isten partnerének is tekinti. Saját mélységeinek megtapasztaJását az Énekek énekével kifejezhető „ara"-misztikában foglalta össze (ami megfelel a mai én-te társi jellegű isten- kapcsolatnok). Nagy Szent Teréz és Keresztes Szent János, valamint a német misztika ezzel a szóhasználattal egy egészen új felfogást indított el (vö. Sudbrack: Aus der Erfahrung unseres Lebens mit Gott sprechen, Herder, TB 465. 197. 51. sk.). Avilai Teréz és Keresztes János a meditáción folyamatos gondolkodást értettek és így fokozatosan elkülönítették a nyugodt „Istenben időzéstől”, a kontemplációtól. Szent Ignác a magyarázatos megfontolást (consideratio) elválasztotta a meditációtól, amelyben az ember összes képességét foglalkoztatja, és ebből mehet át a szerzett, vagy Istentől ajándékba kapott, belénk öntött szemlélődésbe (contemplatio crcquisita et infusa). A különféle jelentésváltozások során eljutunk a keresztény meditáció mai jelentéséhez, melynek tartalmát átjárja a már előbb ismertetett természetes meditáció szelleme. A Keletről behozott, de a nyugati igények szerint átalakított, csendes visszavonulás, olykor csak szótlan elidőzés egy-egy gondolat tartalmánál való imádsággá alakulhat: „A kereszténység időszerűségét a. mai ember csak a belső középpontjából kiindulva közelítheti meg. A keresztény meditációnak ezért még sokat kell tanulnia Kelettől, hogy módszerei ebben a dialógusban még gazdagabbá és keresztényibbé váljanak." (Sudbrack: Aus Erfahrung... 98.) Korunk meditációja — úgy tűnik — mindjobban magába fogadja a Teljesség megtapasztalásának, az Istentől való megérintettség igényét. Akár a természet szemléletéből indul ki, akár a lélek belső találkozásaiból, vagy méginkább Jézus örömhírének újra átélt kinyilatkoztatásából. Minden kor egyaránt közel van Istenhez. De talán ma felfokozódott a keresés igénye. Isten — aki a szívekben lakik — nem hagyja ezt a keresését válasz nélkül. Szt Az apostolkodásnak gyakorlására a híveknek különleges adományokat is ad a Szentlélek, aki az Isten népének megszentelését munkálja a papi szolgálat, és a szentségek által (vö. 1Kor 12,7), az adományokat „tetszés szerint osztva kinek-kinek" (1Kor 12,11), hogy „szolgáljanak egymásnak azzal a kegyelmi ajándékkal, amit ki-ki nyert", és legyenek ők is „az Isten sokféle kegyelmének közvetítői” (1 Pt 4,10) az egész testnek szeretetben való megépülésére (vö. Ef 4,16). E kegyelmi ajándékoknak — még az egyszerűbbeknek is — elfogadásából származik minden egyes hívőnek az a joga és kötelessége, hogy ezeket az egyházban és a világban az emberek javára és az egyház építésére fordítsák a Szentlélek adta szabadságban, aki „ott fúj, ahol akar” (Jn 3,8), és egyszersmind Krisztusban testvéreikkel, főképp pásztoraikkal való közösségben. Mert az utóbbiaknak dolga, hogy ítéljenek a kegyelmi adományok valódi természetéről és rendezett gyakorlásáról. Nem azért, hogy kioltsák a Lelket, hanem hogy mindent megvizsgáljanak, és a jót tartsák meg (vö. 1 Tesz 5,12.19.21.). Apostolicam Actuositatem 3.
