Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Waigand József: Magyar liturgikus szövegeink az ifjúsági lelkipásztor szemével
Ez a szemlélet merőben új volt a zsinat előttihez képest. Akik teológiai tanulmányaikat még abban az időben végezték, jól emlékezhetnek a régi kazuisztika abszurd szabályára: a vasárnapi igeliturgia (régi nevén: „előmise") elmulasztása ,,csck” bocsánotos bűnnek számított, ha azonban valaki már kehelybontás után érkezett, érvénytelen volt a misehallgatása. A megújított miseliturgiát VI. Pál pápa 1969-ben hagyta jóvá, és ezután került sor az első, ideiglenes jellegű anyanyelvi fordításokra. Jó egy évtizede mi magyarok is ilyen ideiglenes szövegeket használunk. — Az Országos Liturgikus Tanács 1980 nyarán közleményt adott ki, amelyben o magyar szövegek véglegesítése előtt kéri a hozzászólásokat. E jelenlegi kis tanulmányunk nem elvi eszmefuttatás akar lenni, hanem egy ifjúsági lelkipásztor egyéni véleménye. De éppen azért, mert lelkipásztori oldalról közelíti meg a kérdést, nem pedig elméleti vagy liturgiatörténeti oldalról, szükségesnek látszik néhány alapelv hangsúlyozása. Úgy gondoljuk, ezekben az elvekben mindazok egyet fognak érteni, akik a liturgiában a paszto- ráció, különösképpen oz ifjúsági pasztoráció eszközét látják. De hát valóban az-e? Feladata-e a liturgiának, hogy a híveket tanítsa, és bennük az evangéliumot gyakorlati életre váltsa? Jól tudjuk, erre a kérdésre ma sem felel mindenki igennel. Különösképp azok nem, akik érzésvilágukkal még a múltban élnek, és a liturgiában kizárólag „nyilvános istentiszteletet" látnak, de elutasítják benne az „emberszolgálat” szempontját. — Nem tagadjuk: a zsinat előtt felnövekedett papi nemzedék, mely a papság általános kiöregedése következtében ma is még többséget jelent, a teológián ezt tanulta. E sorok írója, akit 1933/34-ben Mihályfy Ákos professzor tanított, nem emlékszik arra, hogy valaha is szó lett volna a szentmise életközelivé hozásáról. A liturgiától teljesen külön tárgy volt o leikipásztorkodástan, és ismét más a katechetika, mely a hitoktatás módszerével foglalkozott. De a „szentmise, mint hitoktatás" egész idegenül hangzott volna ebben az időben. Hogy a dolgokat így fogták fel, logikus: hiszen a mise nyelve kizárólagosan a latin volt, és akkoriban még a gondolat is szentségtörő lett volna, hogy ezeket a „szent" szövegeket honi nyelven mondják. Már az is hallatlan eredmény volt, hogy Szunyogh Xavér atya ki tudta adni a latin—magyar Misszálét, Kiinda Pál pedig a heti misefüzeteket. Szunyogh Xavér, o hazai liturgikus mozgalom úttörője, szerette volna legalább a misében szereplő szentírási szövegeket élő magyar nyelvre átültetni, — de erre sem kapott engedélyt. A háború utáni években, különösképpen pedig o fakultatív hitoktatás bevezetése után, követelő szükségnek látszott, hogy legyenek külön diákmisék minden templomban, és e diákmiséket tekintsük egyúttal hitoktatási lehetőségnek is. A budapesti Hitoktatási Felügyelőség szorgalmazására szinte minden fővárosi templomban szokásba jött, hogy a 9 órai mise legyen a diákmise, — és ezeken egy másik pap, nem maga a miséző, vezesse a fiatalok tevékeny részvételét, vezesse az éneket, és ismertesse magyarul azt, ami az oltárnál latinul hangzik el. A diákság latin kultúrájának hiánya évről évre érezhetőbbé vált. A régiek, akik nyolc éven át tanultak latinul, ha nem is értették a miseimákat, de azok csengése mégis ismerős volt számukra. A fiatalabb nemzedék számára azonban a latin nem sokban különbözött az arabtól: mindkettőt idegennek érezték. Jónak látszott ekkoriban az is, hogy évente átlag négyszer a diákmise ún. „missa inter- pretata" legyen, ahol magát a szertartást, a cselekményt ismertetjük. A budapesti Hitoktatási Felügyelőség akkoriban több ilyen „missa interpretata” vázlatot íratott velem, és azokat sokszorosította. Az ötvenes években, amikor o templomi hitoktatás mai rendje még nem alakult ki, ezek a diákmisék jelentették csaknem az egyetlen hitoktatási lehetőséget. Most találkoztuk mi, városi hitoktatók azzal a gyötrő problémával: hogyan lehet a mise (és általában a szentségek) liturgiáját életközelivé tenni? Hogyan lehet elkerülni, hogy ne váljanak „mágikus” szertartásokká, hanem a hívek megértsék a lotin szövegek mögött rejlő mély gondolatokat? Komoly lelkiismereti kérdésként meredt elénk egy jogszabály, vagy talán inkább „szabál" (I): így nevezik ugyanis az értelmetlen, logikátlan előírásokat. Ez az előírás megtiltotta, hogy a szertartást végző pap önmagát kommentálja: azaz elmondja magyarul, mi az, amit tesz, miért teszi, és hogy mi a latin szövegek értelme. Mi, ifjúsági pasztorációval foglalkozó papok, itt kerültünk talán először válaszút elé. Ha a hívek számára értelmessé és ez által széppé tesszük a cselekményt, vétünk a „szabál” ellen. Ha viszont a „szabóit" tartjuk be, vétünk a józan Iglkipásztori ész ellen, mert botrányt okozunk, a szó szentírási értelmében. Botrányt ugyanis nemcsak bűnre-csábítással lehet elkövetni, de mulasztással is: ha elmulasztjuk azt a lelkipásztori lehetőséget, amelyet szinte tálcán kínálnak elénk. Ez a kínos ellentmondás 1955-ben vált bennem egész tudatossá. Egy akkor 15 éves, őszintén vallásos és igen nyílt eszű fiatal, (ma már kandidátus) keresztszülőként vett részt egy keresztelésen egyik vidéki plébánián. Utána megdöbbenve jött hozzám: hogyan lehet, hogy 114
