Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kiss László: Pasztoráció és emberi kibontakozás
A lelkipásztori munkával járó kísértések, veszélyek A lelkipásztor szeretné híveivel megismertetni Jézust, szeretne értük valamit tenni, számukra Isten-kapcsolatuk fontos láncszeme lenni, szeretné előttük feltárni az „élethez vezető utat". — Ám ez a gondolat: „mások számára fontos akarok lenni!" — nagyon könnyen átcsaphat ilyen törekvésbe: „mások fölött akarok fontos lenni!” — Különösen a vallásos élet területén nagy a veszély, hogy a lelkivezető, a lelkipásztor több és nagyobb hatalmat akar magának mások fölött, mint ami jogosan megilleti. (Vö. M. Oraison: Berufsfindung und Berufung, Frankfurt, 1972.) A vallásos életben az emberek nagyon sértődékenyek és sérülékenyek, — mivel függenek a lelkivezetőjüktől. Másrészt viszont a vallás gyakorlása mindig ráutalt a vallásos közösségekre, továbbá a vallás kérdéseiben jártas szakemberekre. Az egyházközség plébánosa az egyházközség vezető embere, és az üdvösséget kereső, vallásos emberek nagy elvárásokkal vannak iránta. A vezető „hatalma" — amit azért kapott, hogy segítségére legyen a gyöngéknek, — útbaigazítója a keresőknek. — könnyen lelki zsarnoksággá deformálódhat. Már Pál apostol ezt írja korintusi híveinek: „Azért írom ezeket távollétemben, hogy ha majd megérkezem, ne kelljen fellépnem azzal a hatalommal, amelyet az Úr nekem építésre adott, nem rombolásra" (2Kor 13,10). — Az első Péter-levél szerzője pedig így figyelmezteti az egyházi elöljárókat: „ ... legeltessétek az Isten rátok bízott nyáját, viseljétek gondját, ne kényszerből, hanem önként, az Isten (szándéka) szerint; ne haszonlesésből, hanem buzgóságból. Ne zsarnokoskodjatok a választottak fölött, hanem legyetek a nyájnak példaképei" (1 Pt 5,2—3). Az alkotási igény belekapcsolódik az önérvényesülésre való törekvésbe, önmagunk érvényesülését viszont akkor érezzük át iqazán, ha úgy látjuk, hogy mások fölé kerekedünk. Arra is hivatkoznak egyesek, hogy „szükség van a papi tekintélyre", máskülönben nem hallgatnak rá, és ezzel éppen lelkipásztori munkája vész kárba. Urunk, Jézus Krisztus, — aki mégis csak a leqfőbb Tekintély számunkra is — egészen más maqatartást aiánlott, — szavaival és példájával is: „ ... ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem, hogy Ő szolgáljon és életét adja váltsáqul sokakért” (Mk 10,44k.). Miután az utolsó vacsorán megmosta apostolai lábait, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és a Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,12b—15). A jogos hatalomnak és tekintélynek a szolgálatban való levezetése a legfőbb eszköz arra, hogy a kevélység, a mások fölötti basáskodás, zsarnokoskodás kísértését leküzdjük. Ma — az emberek öntudatra ébredése, a demokratikus eszmék elterjedése és az általános műveltség egyre szélesebb kibontakozása korában — az emberek szeretik az egyéni, önálló véleményüket maguk megalkotni; kételyeiket, kérdéseiket kinyilvánítják, elégedetlenségüknek is hangot adnak. Mindenféle hatalommal és uralommal szemben már eleve ellenállást tanúsítanak. Ezért az egyházban a tekintély hordozói, a tisztségviselők — bár szóbon már „szolgálatok hordozóinak” nevezzük őket — egyre inkább úgy érzik, hogy mindjobban tehetetlenné válnak. A pápák elnevezésében is a „servus servorum Dei” (Isten szolgáinak szolgája) mindaddig nagyon groteszkül hatott, amíg hármas koronával koronázták meg őket, amíg hordszéken vitték és államfőnek kijáró „hódolattal" fogadták őket. Az „uralom" is, a „teljhatalom” is — ma már érezhető határokba ütközik. A tekintélyt ma nem o cím, a rang, a különböző díszjelek, kitüntetések adják meg, — hanem sokkal inkább személyes, erkölcsi értékek és magatartások. Kalkuttai Teréz anya világszerte elismert tekintélyét nem a neki ítélt Nobel-díj biztosítja, hanem az a sok, önzetlen munka és fáradozás, amellyel ő, és társnői igyekeznek a kitett gyermekek, a leprás betegek, az utcán haldokló emberek életét megkönnyíteni, életük hátralévő részét szebbé tenni. A lelkipásztor másik kísértése lehet: a gúzsbakötöttség, a tehetetlenség érzése. Az az érzés, hogy „mindenütt falba ütközik", hogy hiába tesz meg minden tőle telhetőt: számszerűen is kimutathatóan csökken a hívek száma, a kereszteiések és az egyházilag megkötött házasságok száma, a rendszeresen, vasárnapi misén résztvevők száma, és még sok más. Ostobaság lenne a szemmel látható, érzékelhető tényeket letagadni, vagy olyasmivel vigasztalódni: hogy hiszen általában külföldön se jobb a helyzet. A tehetetlenség érzésének egyik legfájóbb vonása: a legtöbb lelkipásztor úgy érzi, hogy azért nem tudja híveit Istenhez emelni, mert az emberek jó részében „nincs is igény" a papi- lelkipászlori szolgálatokra. Vagy ha van, az többnyire inkább külsőség: sokan csak ezért kereszteltetik meg gyermekeiket, csakis ezért kötnek egyházi esküvőt, rendelnek egyházi temetést. Az emberek fontosnak tartják a minél nagyobb fényt és pompát. Sokan így vannak az elsőáldozással, a bérmálkozással is. Vagy hogyan értékelje a lelkipásztor az olyan tényeket, hogy egy hittanos, énekkarban is buzgó, havi áldozó kislány 17 éves korában férjhez 110
