Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Rédly Elemér: Hitélmény, és a hitet megalapozó tapasztalat
különböző érzelmeket kelteni. És erre gondolnunk kell akkor is, amikor hitünkről beszélünk. Nem elég logikusan megalapozni hivő magatartásunkat, igazán hinni csak az képes, akiben valóban él a hit öröme. Ámde a hivő embernek is figyelembe kell vennie az alapvető lélektani szabályokat, mert különben esetleg pont az ellenkező hatást váltja ki, mint amit szándékozott, amikor hitéről beszélt. Ez nemcsak a hitoktatókra és prédikáló papokra vonatkozik, hanem mindnyájunkra, egész keresztény közösségünkre, annak minden tagjára és képviselőjére. Gondoljuk csak meg, hogy milyen ellenszenves tud lenni egy fanatikus agitátor, egy kenetes szavú térítő vagy egy képmutató keresztény. A hitet megalapozó tapasztalat A nem hivő emberek saját világnézetüket gyakran nevezik „tudományos világnézetnek", ugyanakkor a vallást babonának, a valóság torz tükrözésének, a tudománnyal összeférhetetlen világnézetnek mondják. Itt nem akarunk a tudomány és a világnézet kapcsolatával foglalkozni,4 csak arra a ki nem mondott, de feltételezett helytelen szemléletre utalunk, mely szerint az öntudatos ember világnézetének alapja csakis a természettudományos tapasztalás lehet A természettudományos megismerés alapja a természettudományos tapasztalat, s ide tartozik az anyagvilág jelenségeinek megfigyelése, mérése és különböző kísérletekkel és eszközökkel való vizsgálata.5 Amikor pedig vallási tapasztalatról beszélnek, akkor pedig ezt a tapasztalatot az objektív, természettudományos tapasztalattal nem egyenértékű, szubjektív tapasztalatnak tekintik. Valójában azonban minden embernek el kell ismernie, hogy van a természettudományos tapasztalattal teljesen egyenértékű másfajta tapasztalás is, gondoljunk csak például a szeretet megtapasztalásának lehetőségére. Ez a fajta tapasztalat is alkalmas arra, hogy életre szóló, egzisztenciális döntéseknek legyen alapja, például a házasságkötés alapja az egymás iránti kölcsönös szeretet megtopasztalása. Ha a keresztény vallásosság lényegeként Isten szeretetének megtapasztalását és viszonzását tekintjük, akkor nyilvánvaló, hogy itt nem' természettudományos tapasztalásról van szó. (Megjegyezhetjük, hogy a nem hivők sem természettudományos tapasztalatra építik fel világnézetüket, hanem egy olyan filozófiai meggondolásra, mely feltételezi azt a még senki által sem bizonyított állítást, hogy a halállal egyszersmindenkorra megszűnünk létezni.) De hogyan juthat el az ember Isten szeretetének megtapasztalására? „Ami Istenről megismerhető, ... ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei alapján értelemmel felismerhető.” — írja Pál apostol (Rám 1,19—20). Itt természetesen nem filozófiai istenérvekre kell gondolnunk, hanem inkább arra a gyakorlati ismeretre, amely elégséges ahhoz, hogy Isten felé forduljunk. Isten létének elfogadása amúgy sem filozófiai bizonyítás kérdése, annak ellenére, hogy valljuk, hogy az Isten létének elfogadása ésszerűen megalapozható. Aki találkozott azzal, akit szeret, annak nem kell a szeretett lény létét külön bizonyítani. A hivő ember sem igényli ezért a filozófiai istenérveket, elégséges számára, ha tudja, hogy az Isten léte elfogadásának ésszerűségét lehet igazolni, azaz, hogy az Isten léte ellen felhozott érveket kellőképp meg lehet cáfolni. „Miután többféleképpen és különböző módon szólt hajdan Isten a próféták útján az atyákhoz, e végső korszakban Fia által szólt hozzánk.” — olvassuk a Zsidókhoz írt levélben (Zsid 1,1—2). Az, hogy Isten valóban kapcsolatba lépett velünk emberekkel, — történelmi tény kérdése, Aki közvetlen részese az ilyen kinyilatkoztatásnak, az nyilván nem kételkedik ennek valóságában. Am ha a kapott kinyilatkoztatást valakinek tovább kell adnia, akkor megfelelő jelekkel igazolnia kell, hogy az üzenet valóban Istentől való. A keresztény hivő számára ezek a jelek nem egyenként, hanem összességükben adják azt a szükséges tapasztalati ismeretet, amire a kinyilatkoztatás elfogadásához szüksége van. Azonban ezen jelek összességében mégis kiemelkedő jelentősége van azoknak a jeleknek, melyek Jézus istenségét igazolják. Az apostolok és Jézus személyes tanítványai Jézus nyilvános működése során, majd pedig feltámadása után közvetlenül megtapasztalhatták ezeket a jeleket, s ennek alapján lettek Jézus tanúi áldozatos apostoli életükkel és vértanú halálukkal. — Az ő tanítványaik, akik Jézust személyesen már nem ismerték, az apostolok életében tapasztalhatták meg Jézus szeretetét, annak a Jézusnak szeretetét, aki hívei közösségében, az egyházban él tovább közöttünk. Hogyan lettek az apostolok Jézusban hívőkké? Ennek bemutatására János evangéliumának első fejezetében találunk példát. Az emberek hallgatják Keresztelő Jánost. Majd egyszer csak jön Jézus, a názáreti ács, és megkeresztelkedik. Másnap, amikor ismét jön Jézus, János rámutat: Nézzétek, az Isten Báránya! Öróla beszéltem. — Akkor ketten, János és András utána mennek, s egy egész estét Jézussal töltenek. Arról, hogy mirői beszélgettek, az evangélium nem tudósít, de arról már igen, hogy mi lett ennek a hatása. András másnap testvérének, Simonnak ezt mondja: Megtaláltuk a Messiást! (Vö. Jn 1,19—42) Kellett egy 104
