Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Söveges Dávid: "Hát nem értitek, hogy nem a kenyérről beszéltem?" (Mai nyelvelméletek és a teológia)
c beszélő vagy a beszélő társa. Az én és a te. Itt ismét kétféle beszéd lehetséges: ha a beszélő elsősorban önmagára irányít a beszédével, a saját gondolatait, véleményét és érzéseit mondja el, akkor expressziv beszéddel van dolgunk. Ilyen elsősorban a költői beszéd. De a mindennapi beszédben gyakori az az eset, hogy a beszéd úgy személyi, hogy elsősorban a hallgatóra, a másik személyre irányul, őt akarja átalakítani. Ez a perlormativ beszéd. Ha azt mondja a költő: Tele vagyok szerelemmel — ez expresszív beszéd. Ha azt mondja kedvesének: Szeretlek — ez performatív beszéd. Ha azt mondja: Jancsi szereti lluskát — ez informatív beszéd. A személyes beszédet jellemzi a személynévmás első és második személyének (én, mi; te, ti — és ragozott alakok) gyakori használata: Én téged megkeresztellek... Én téged feloldozlak... Én téged feleségül veszlek... Kinevezem önt... stb. És ezzel csakugyan végbemegy, amit jelez: megkeresztelem, feloldozom, feleségül veszem, kinevezem, felmondok stb. Ideje legtöbbször a jelen idő, mondatformái a felszólítás, óhaj, parancs stb. Persze nem a mondatforma a döntő, hanem a szándék. Tegyük fel, hogy valaki barátját sétára invitálja. A barát azt feleli: Szép az idő. Ez informatív mondatnak látszik, de mégsem időjárásjelentés, hanem igazából beleegyezés: igen, megyek. Persze van, információs alapja is, hiszen nem mondaná ezt a mondatot, ha nem lenne az idő valóban szép. A performatív beszédnél nem vetődhet fel az igazság kérdése olyan értelemben, mint az informatív mondatoknál: igaz-e, verifikálható-e, amit mond. Itt — Austin szerint — csak arról lehet szó, hogy sikerül-e a beszéd, létrejön-e a performáció, megvalósul-e, amit mond. „The sentence is happy”. Nem jön létre, ha a beszélő szándéka hamis: Feleségül veszlek... és van már felesége. Az öcsémre hagyom az aranyórámat... és nincs aranyórája. Hazudni, úgy látszik, igazában csak a performatív beszédben lehet, esetleg az ex- presszívben, az informatívban csak tévedni. A liturgia és ima nyelve legtöbbször performatív, néha expresszív. Expresszív Dsida Jenőnek egy imajellegű verse (.ntroibo ad altare Dei). így kezdi: Istenem, Istenem, ó, / Istenem, Istenem, ó, / Legaranylóbb hajad neked van, semmi kétség! — A sor ismétlése, sőt a megszólítás négyszeri ismétlése az informatív nyelvben felesleges szószaporítás volna. De itt expressziv jelentése van, Istenéhez való elragadtatott viszonyát jelzi. Isten legaranylóbb haja olyan metafora, mint mikor a zsoltár Isten hatalmas karjáról beszél. Ez sem információ, de még az annak tűnő záradék: „Semmi kétség" is csak hangsúlyozás. A liturgiában (a keresztelésnél, a szentmisében) a hitvallás nem tételek sorozata, információ, hanem a belső hitnek kifejezése (expresszió) és egyúttal megerősítése (performáció). Performatív a Biblia nagy része: a prófétai könyvek (a Jelenések könyve is), a zsoltárok. De a narratív részeknek is, — pl. kivonulás Egyiptomból — lehet Istent magasztaló szándéka. Ferdinand Ebner a maga perszonalizmusában16 szinte a vallás kizárólagos nyelvének tekinti a személyes nyelvet. Ezen az alapon kétes értékű információnak, sőt értelmetlen mondatnak tekinti az ilyet: „Isten van”, — ahogy értelmetlen lenne „Te van”-t mondani. Isten az örök Te. De „Istenem, te vagy!” — imasóhaj, nem kell bizonyítani; sőt még tautológia'ls, mert elég lenne „Istenem”. Istenről—vallja — vocativusban kell beszélni. Ha pedig bizonyítjuk vagy cáfoljuk Istent az előbbi információs mondat alapján, az szinte blaszfémia, káromlás számba megy, hiszen itt accusativusba kerül, és annak első jelentése: vádoló eset (accusare = vádolni). A teológia nyelve már közeledhet az információs nyelvhez. De azért ne feledjük, hogy a „theo-logia” elsősorban imát jelentett: Istenhez szóló beszédet és nem Istennő/ szólót. Szent Ágoston Confessiói és Anzelm Proslogionjo valóban Istenhez szóló imában beszélnek teológiai igazságokról. — A „Krisztus feltámadt" mondat a liturgiában húsvétkor nem ténymegállapítás, hanem doxologikus istendicséret. Azért is teszünk hozzá érzelmet kifejező alleluját, mint valamiféle glosszoláliát. Ha teológus írja le ezt a mondatot, aligha tud hozzá két alleluját csatolni. A teológiának, mely informatív jellegű, mindig tekintetbe kell vennie a bibliai szövegek ilyen, performatív jellegét. Ha a Tér 1 himnuszát isten teremtő működéséről természettudományos közlésnek fogja fel, — megtörtént hosszú időn át —, azzal meghamisítja annak mondandóját. Ugyanígy meg kell mindig vizsgálni a Pál leveleiben sokszor elhangzó mondatnak jelentését: „Krisztus feltámadt", — hogy ez szorosan vett információ akar-e lenni? Nincs-e itt is egy erősen doxologikus, dicsérő beszéddel dolgunk? Állandó szövegek A személyes beszédnek egy aránylag kevesebbet használt esete a fatikus beszéd, amellyel kapcsolatot felveszünk vagy fenntartunk beszélő partnerünkkel. Ide tartozik a köszönés, a társalgást bevezető formulák (Hogy vagy? Köszönöm, jól), vagy beszéd közben a kapcsolat fenntartására (Értesz? Ide figyelj!), a gratulációk, részvétnyilatkozatok, gyászjelentések stb. 100
