Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - KÖRKÉP - Söveges Dávid: "Hát nem értitek, hogy nem a kenyérről beszéltem?" (Mai nyelvelméletek és a teológia)
De a nyelvtudomány fejlődésére nagy hatással volt a teológia — és viszont is —, a szentatyák bibliamagyarázataival, az exegézissel. Később a történeti teológiai tudományágak használják fel a nyelvészetet. Ma is sok kérdést tisztábban látnánk, ha a nyelvtudományok adta segítséget jobban felhasználnánk. A látás és a hallás vallása A zsidó-keresztény vallás kimondottan a hallás vallása, tehát a szóé, a nyelvé. Az emberek közti kommunikáció, érintkezés fő eszköze az érzékelés terén a látás és a hallás. Egy vallás közvetítő közege lehet a látás is, és valóban az is sok vallásban. Főként azokban, ahol mi régies szóhasználatunkkal „bálványimádás"-ról szoktunk beszélni. Az istenség látható formában nyilatkoztatja ki magát, esetleg a természeti jelenségekben (a napban, viharban, szivárványban), a kihajtó zöld vetésben (tavasszal a földre az alvilágból visszatérő Perszephcné), vagy egy szoborban, képben, mintegy szimbólumban testesülve. Rendszerint nem magát a „bálványt” tartották az istenségnek, hanem csak az istenség megjelenését, teofániáját látták ezekben. Az ilyen „bálvány"-istenség látható volt, de nem hallható. „Szájuk van, de nem beszélnek” — gúnyolódik rajtuk a 115. zsoltár. A görög-római mitológia istenjelenései is ide tartoznak. Ezek az istenek adnak ugyan néha utasítást, tanácsot védenceiknek, de nem tesznek általános érvényű kinyilatkoztatást.1 Kivételes volt az olyan jóshely, mint Delphoi, ahol nem is volt istenszobor, hanem az ihletett püthonisszák, jósnők hallották Apolló szavait, üzenetét, és tolmácsolták azt a segélykérőknek. Elsősorban a hallás, tehát emberi szó által nyilvánítja ki magát Isten a monoteista vallásokban: a zsidóknál, keresztényeknél, mohamedánoknál. Az iszlámban hiányzik a szóbeli továbbadás, a tradíció fázisa: egy angyal diktálja Mohamednek, illetve az ő száján keresztül az íródeáknak a Koránt. Mindjárt Könyv lesz a Szóból. A bibliai kijelentésben ritkán jelenik meg Isten látható alakban, az Ószövetség szerint Istent meglátni: holált jelent. A tíz- parancsolat tiltja Isten mindenféle képi ábrázolását. A tetragramban áttételesen, szimbolikusan van meg Jahve neve. Ezt viszont később féltek kimondom, hangossá tenni. — De azért van néhány teofánia, istenlátás az Ószövetségben is, kifejezésekben is, pl. „Isten arcát keresni" gyakori kifejezés a zsoltárokban. — Az Újszövetségben aztán véglegesen emberi alakban, a Názáreti Jézusban jelent meg köztünk az Isten, de ez a megjelenés is rejtett volt. Nem is lehetett semmi feltűnő Jézus emberi alakjában, hiszen ilyenről nincs tudósításunk. Azóta lehet az Isten-embert ábrázolni. Antropológiailag is különbség van a látás és a hallás között. A látás emberileg tárgyila- gosobb érzékelés: az előttünk levő áttekinthető, világosan felfogható, ugyanakkor nagyon konkrét, egyedi. Már emiatt sem alkalmas a titokzatos, rejtett istenség jelzésére. így a vallás könnyen süllyed le az antropomorfizmus gyöngeségébe. Aztán a látás valami distanciát teremt a megismerő és o megismert között. A megismerő van fölényben: ő néz oda, ő fog föl. Amit felfog, tárgya a látásnak és ismerésnek, legtöbbször az ember alatti világba tartozik: természet, állat, növény. Még a másik ember is, hacsak nincs vele személyes kapcsolatban, ahol lehet egyenrangú, alsóbb tárgy. De Isten nem egyenrangú partnere az embernek, ö mindig nagyobb. A hallás másféle közvetítő csatorna. Nem annyira tárgyakat fogunk föl vele. Pl. sötétben, ahol nem látunk semmit, jól hallhatjuk a hozzánk szóló hangot. A hang győz meg o másik jelenlétéről. Nem kell magunkat, a fülünket a közlőre irányítanunk, elér a hangja anélkül is, sőt fülünket be sem tudjuk csukni, mint o szemünket. Nem tudunk elzárkózni a közlés elől. A hallgató a beszélőnek bizonyos fokig ki van szolgáltatva. Az emberi találkozásban a hang jobban feltárja a partner belsejét, mint a látás. A szóbeli megnyilvánulás jobbon megfelel az Isten kinyilatkoztatásának és az ezen alapuló vallásnak — anélkül, hogy ezzel o látás csatornáin át folyó közlést kizárnánk. Itt könnyebb absztrahálni, elvonatkoztatni. A szobor, omit látok mindig konkrét. Amit hallok vagy mondok, akár a „szobor" szó is, elvont, többre is vonatkozhat. A szemiotika Nehéz a nyelvtudomány mai állásáról egységes képet adni. Mégis úgy látjuk, hogy a tudomány fejlődése a nyelvtudományt — vagy legalábbis jó részét — szubszumálta, beolvasztotta a /'eí tudományába, a szemiotikába. „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy életünk folyamán szakadatlanul jelekkel van dolgunk.”2 A jelrendszerek közül pedig a legfontosabb a nyelv. „A szemiotika új tudomány, melynek tárgya a társadalomban használatos jelrend96
