Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Sziberth Mária: Hitünk szent titka

Vendégségben süté-ménnyel kínáltak, elkéstem a hétköznapi miséről. Vágytam találkozni Jézussal, mégsem mehettem oda hozzá. Egyszer csők mellém térdelt egy áldozó, aki szívé­ben Jézust hozta hozzám. Hirtelen lelkemben megvilágosodott: Mit félsz kicsinyhitű, te nem jöhettél Hozzám, de én megközelíthetlek téged, — és akkor ncgyon megszerettem a mel­lettem térdelő ismeretlen testvéremben rejtőző Jézust. Azoknak, akik mélyebb emberi barátságra és közösségre várnak, akik nem szeretnék, hogy a széthúzó erők martalékává legyen baráti szeretetük egysége, azok járuljanak minél több­ször közösen az Úr asztalához. Nem elég azonban a puszta jelenlétünk. Kérnünk kell, hogy Jézus egyre mélyebben éljen bennünk és teremtsen egységet közöttünk, mert „ha ketten közületek egyetértve kémek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól1' (Mt 18,19). Sziberth Mária MIT JELENT A SZENTIRÁS a saját életemben? Megértette velem, hogy a püskösdi csoda nem egyszeri esemény valahol a történelem adott pontján, hanem az Istentől megszentelt időben szakadatlanul jelenlévő valóság, melynek benne kell élnie az én szívemben is. így ugyanis otthonosan mozoghatok az Istenben és az ő csodálatos világában. A Szentlélek — a Biblián keresztül — kiteljesitette látásomat. Arra indított, hogy a bennem hullámzó és a körülöttem zajló eseményeket nagyobb perspektívában szem­léljem. Kinevelt korunk egyik nagy betegségéből, a szellemi rövidlátásból, illetve a vele párosult tétlenségből, amely miatt még a hozzám közelállók szükségét sem vettem észre (vö. Mt 25,41—16). Élményszerűen sikerült megértenem, hogy Isten szolgálata nem követel külön időbevetést, bármit teszünk is — feltéve ha jó az irányulás! — mindent Isten dicsőségére tehetünk. Megszabadított a süketségtől is, mely sokszor gá­tolt Isten üzenetének meghollásában (1Sám 3,1—10). A Szentlélek ébresztett rá arra, hogy nehézségeimnek, sikertelenségeimnek okát sohasem keressem pusztán a külső körülményekben, hanem előbb a saját szívemben: vajon élő kapcsolatban állok-e az Istennel és ezzel egyszerre az emberekkel? A testvériség és a szocialitás Istene segí­tette legyőzni a bennem lakó valamennyi önzést, persze ez még korántsem befejezett folyamat! A Szentlélek nagymértékben alakította imaéletemet is. Először is eloszlatott egy tévhitet, mely szerint az imára fordított idő igazából semmittevés. Másodszor, minden bizonnyal az Ő indítására hasonultam Jézus egyik tanítványához, hozzá for­dulva: „Uram taníts minket imádkozni..." (Lk 11,1). És azóta nincs napom imádság nélkül. Hiszem, hogy az ima révén részt vállalhatok Isten Országának építésében, (vö. Jn 14,12—14). Vallom, hogy a nemzetükért imádkozó prófétákhoz hasonlóan én is nemzetem javát szolgálom Istenhez fordulásaimmal. De azért is kérem az Urat, hogy tartson meg a hivatásommal együttjáró felelősség-tudatban és adjon mindig elég erőt szolgálatom betöltéséhez. — Isten Lelke által sikerült legyőznöm a bennem lévő fe­szültségeket, főleg azokat, melyek akkor ütötték fel fejüket, amikor meglepetésszerűen új szituációkba kerültem. Többé már nem izgultam, hogyan viselkedjek, mit mondjak. Azonosulási pontom Jézus Krisztus, valamint a keresztény emberek csoportja lett (vö. Ef 2,20). ... A Szentirás nagy befolyást gyakorolt közösségi életemre is. Baráti köröm egyben imaközösséggé lett, hisz csak az „én és az én házamnépe” (Józs 24,14—15) közös­ségében lehet igazán megélni az istenközelséget. Mindannyian megtanultuk, hogy az Isten jóhírének továbbadásához élő hit kell, ami eleve kizár mindenféle individualiz­must és egymás iránti féltékenységet. Megtapasztaltuk, hogy az imában való talál­kozás a minden közösséget fenyegető szétesés igazi gyógyírja. Imaéletünk segített az egymáshoz történő közeledésben, eleve útját állta az elmagányosodásnak. Közössé­günk szolgáló közösség lett, a diakónia közben azonban nem feledkezhetünk meg az örökkévalóról sem, tudva azt, hogy számunkra az élet egyetlen igazi lehetősége a bő terméshozás Krisztusban (vö. 2K®r 9,6), (anyagi és szellemi — a hitélmény megosztá­sa! — karitász). Molnár János 47

Next

/
Oldalképek
Tartalom