Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: Huszonöt éve halt meg Teilhard de Chardin
volna meg; mégis ezt írja egyik bizalmas barátjának; „Nem gondolom, hogy valaha is igazán megkísértett volna az a gondolat, hogy emancipálok". De továbbra is érezte,' hogy mély ellentét van benne azzal szemben, amit általában az akkori katolicizmus formájának és érdeklődési köreinek tekintettek. Mivel sok nem kereszténnyel is érintkezett, számos olyan igazságot és magatartásmódot vett észre bennük, amelyeknek helyet keli találni az orthodox hitben. Ilyen értelemben mondta: „Végérvényesen hiperkatolikusnak érzem magamat”. S a négy éves lázongási korszaka is ezzel a meggyőződésével végződik: „Korom miatt, vagy mert életem sokféle alakulása megkeményített, vagy pedig a temperamentumom eléggé alapvető .misztikus’ hajlamainak eredményeként: úgy érzem, hogy olyan nyugodt zónába jutottam, amelyben a nagy világmindenség egyre nagyszerűbbnek és szenvedélyesen érdekesnek mutatkozik s ezért a szorosan személyes előnyök vagy kellemetlenségek kérdései nem léteznek többé számomra”. Persze, az eszméit érő merev vagy elmarasztaló egyházi magatartás miatt később is igen sokat szenvedett; közbe-közbe előtörő sírógörcseit akkor is csak legbizalmasabb barátai előtt engedte szabadjára, s akkor is — hirtelen — mosolyra derült az arca és ezt mondogatta: „Minek sírnék, hiszen minden az isteni Kéz áldott érintése rajtunk, amelynek során Krisztus ,egyre nagyobbra’ növekszik bennünk is." 1930-tól kezdve, a közbe-közbe mindig megengedett utazásai során, többször járt Észak- Amerikában, hogy előadásokat tartson vagy szaktudományos kongresszusokon vegyen részt. Sok francia intellektüel még kultúrfölényes hangon írt Amerikáról. Ez a sovinizmus izgatta Teilhard-t, s ezért már 1926 óta gondolt egy fontos könyvtémára: „Olyan könyv megírásán töprengek, amelynek ez lenne a címe: ,A Föld könyve'. Nem franciaként vagy bármelyik osztály elemeként és tagjaként beszélnék, hanem mint ember, vagy egyszerűen mint .földlakó’. El szeretném mondani, hogy miként bizakodik, mire törekszik, mivel telítődik, — de milyen csapásokon is megy át, nyugtalankodik, sőt szédülni is kezd az ember, ha tudatosan kezdi látni az egész Föld (az Emberiség) sorsát és rendeltetését". __ 1933 májusában Teilhard megkapja a római jezsuita generálisától az utolsó diktátumot, amely megtiltja neki, hogy bármiféle hivatalos állást elfoglaljon Párizsban, amit esetleg onnan fölajánlanának neki. Teilhard ezt írja Lyon-i provinciálisának, közvetlen főnökének: „Milyen kár, hogy Rómában nem próbálják meglátni, hogy mi az építő és hagyományt őrző az én erőfeszítésemben”. — Továbbra is papírra veti gondolatait, annak teljes tudatában, hogy munkájának kilenc-tized része tálán sosem lát nyomdafestéket. „Eltűröm, hogy mikrobaként dolgozzam” — írja egyik barátjának. De közben már olyan szellemi tekintélyek, mint pl. a jezsuita P. Maréchal, elismerik Teilhard értékét: „Ma senki sem tartja annyira kezében az evolúció problémájának minden teológiai, filozófiai és tudományos adatát, mint ön”. Teihard-t lelkesíti P. Sertillanges-nak, a nagy dominikánus könyvének' szelleme is (Dieu ou rieh: Isten — vagy semmi, 1933). Ennek a könyvnek köszönhető, hogy Teilhard néhány eszméje, sőt kifejezése is bejut a filozófiai és teológiai köztudatba. A hozzá írt levelében Teilhard megmutatja Sertillanges-nak, hogy egyáltalán nem értékeli le Aquinói Szent Tamást, még ha meg is van a véleménye a Doctor Angelicus mostani magyarázóiról. Többek között ezt is írja Teilhard Sertillanges-nak: „Az ön kimért és annyira tekintélyes szava végre kezdi kimondani azt, amit én már oly régóta kívántam nyíltan hangoztatni az egyházban.” Viszont a lényeges hivatását, vagyis kutatómunkája értelmezését, mindig keresztezte o „római tengely”, pedig Teilhard azt vallotta, hogy ezen a tengelyen forog a világegyetem haladása. Tudományos pályafutása nagy siker volt, hivatása viszont látszólagos kudarc. S ha a „hősies erény” kifejezésnek van értelme, hát kétségkívül ráillik arra a kitartásra, ahogyan Teilhard viselkedett egy olyan életmű érdekében, amely — az ő életében — alig-alig kapott elismerést. Teilhard felismerte, hogy a kollégái között, okik őt megelőzték, Vagy őt követték ugyanazon az úton, aligha volt talán egy is, aki meglátta volna, hogy mily fontos az a lépés, amelyet most tesz meg az emberiség. De miért is csodálkoznánk ezen? „Új- kereszténységről” és egy „nagyobb Krisztusról” beszélni: akkoriban ez azt jelentette, hogy nyaktiló alá dugja a fejét. Ilyen bizonytalan értelmű kifejezések arra kényszerítenek minket, hogy tegyünk különbséget Teilhard és néhány formulája között. Csakhogy ezt a különbségtevést aligha lehet kontrasztnak nevezni. Etienne Gilson, a középkori filozófia nagy történésze, jól észrevette ezt. íme, így mondja el két találkozását Teiihard-dal: „Elsőízbén, közös barátunk lakásán, keresztapaként szerepeltem egy újszülöttnek keresztségén. A keresztelő pap P. Teilhard de Chardin volt. Azonnal megkapott nagyszerű alakja. Ha mondhatom így: velünk együtt keresztelte meg a gyermeket. Azt akarom mondani, hogy együtt szerepeltünk a keresztség szertartásán: Teilhard belekapcsolt minket a rítusba, hellyel-közzel magyarázta a szertartást, és magyarázata közben minket is szerepeltetett. Sosem kételkedtem, hogy Teilhard a papság díszére válik; de ha valaha is kételkedtem volna, hát ez a keresztség gyökeresen kiölte volna belőlem ezt a gondolatot. Személye iránt föltétien megbecsülést érzek és mélységes tiszteletet.” — A második találkozás 1954-ben történt, egy 36
