Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: Huszonöt éve halt meg Teilhard de Chardin
tötte el, hogy nagyobb tökéletességre vágytam" ... S már kezdi sejteni, hogy Isten ugyanúgy elvárja tőle a természetes képességeinek kifejlesztését, akárcsak a természetfölötti iránti sze- retetét. Remek barátok közt telt el a noviciátus két éve, s ezek a barátok később, a nehéz években is mellette állnak. Akkoriban Franciaországban harcos ateizmus szelleme érződött a levegőben. Az Aix-i no- viciátusból a Laval-i juvenátusba kerül Teilhard, ahol — irodalmi tanulmányok végzésére — együtt voltak a párizsi és lyoni provinciákból jött jezsuita növendékek. Teilhard ott tette le első fogadalmát, 1901. március 25-én: „Végre jezsuita vagyok... Ha tudnátok, milyen boldog vagyok, hogy végleg a Jézus Társasághoz tartozom, főleg most, amikor az állami hatóságok üldözik" — írja szüleinek... S amikor Emile Combes került hatalomra, megszavazták a laikus törvényeket, amelyek arra kényszerítették a franciaországi jezsuitákat, hogy fiatal csoportjaik nevelését Angliában vagy az angol-normand szigeteken folytassák. Péter így került a Jersey nevű szigeten épült jezsuita tanulmányi házba. — A kétéves juvenátust (irodalmi tanulmányokat) licenciátus zárja le. Ezt három év skolasztikus filozófia és tudományos munka követi, aztán kétéves tanárkodás Kairóban, majd négyéves teológia Hastings-ban, Angliában. Pappá-szentelésén (Hastings, 1911. augusztus 24.) ott voltak a szülei is. Boldog nagy dátum volt ez mindnyájuk számára! Kairóban (1906—1908) „eléggé elemifokú fizikát” tanított Teilhard, vagyis a kvantum-elmélet előtti, a relativitás-elmélet előtti s az atom szerkezetének ismeretét megelőző fizikát. „Ez annyit jelent — magyarázza meg Teilhard —, hogy ezen a területen technikailag .profán' vagyok, vagyis műkedvelő. S mégis meg sem tudnám mondani — írja élete vége felé is, — hogy éppen az elektronoknak, atommagoknak, a hullámoknak világában mennyire jól érzem magam, .otthon vagyok’, teli tüdővel lélegzem ... A Szilárd, a Teljes, gyermekálmaim egyetlen lényege: ezt találtam meg a hatalmas kozmikus valóságokban..." Kairóban élte át a panteista kísértést is: „Az állatvilág és az erők világa között ott volt a .kövek világa’, és ez a három szilárdan egybefonódó együttest alkotott: néha gazdag kárpithoz hasonlított, máskor meg éltető atmoszférához. S erre zuhant rá lelkemben az első egzotikus hullám: Kelet. Megsejtettem s mohón szívtam magamba illatát..., fényét, növényvilágának, állatvilágának, sivatagjainak szépségét. . . Huszonnyolc éves korom táján ilyen volt az az első zavaros lelki komplexum, amelynek ölén erjedt a világmindenség szenvedélyes szeretete. De még nem jutott odáig, hogy egészen tiszta lánggal csapjon elő”. A hastingsi teológiai évek alatt tovább folyik a probléma — vagy inkább: a misztérium tisztulása, s Teilhard már 1916-ban világosan visszautasítja a panteizmus kísértését (mert csak erről volt szó): „Az Élet sosem csap be, sem útközben, sem akkor, ha mutatja, hogy mi a Végpontja. Persze, maga az Élet értelmi síkon nem határoz meg nekünk sem Istent, sem dogmát. De megmutatja, milyen utat követnek mindazok a tények, amelyek nem hazudnak és nem agyagbálványok . .. Minden tapasztalatom alapján s a nagyobb boldogságra vágyó szomjas hitemmel vallom: van abszolút többlét, abszolút jobblét, amit így nevezhetünk: tudatnövekedés, egyre nagyobb szabadság és mind teljesebb erkölcs. A létezésnek ezekre a felsőbb fokaira pedig központosítással, tisztulással, a legnagyobb erőfeszítéssel juthatunk” ... Tehát szánalmasan téved az, aki enged az Anyag kísértésének és fellazítja énje belső feszültségét, „határtalanul akarna szétfolyni és elvegyülni a Mindenségben" (— éppen ez volna a panteizmus következményei). —■ S mindezt azért érhette el Teilhard, mert „nem elvont fogalomként, de sokkal inkább jelenlétként, lassan-lassan növekedett bennem a Világmindenség mély, ontológiai, mindent magával sodró özönlésének tudata, s végül meghódította egész lelkem egét". Teljesen világos akkor lesz benne a panteizmus kísértésének „megoldása”, amikor egyre jobban meglátja, hogy minden valóságnak lényeges evolúciója az egyesülés felé törekszik, a valódi egyesülés pedig „differenciál”: nemhogy megsemmisítené, hanem éppen egyre inkább tökéletesíti az egyesülő személyek sajátos értékeit. A világ nem nirvánába semmisül, hanem egyre jobban egyesül azzal az Ómega-ponttal, amelynek végső jelentése és valósága a kozmoge- netikus Krisztus ... A gyerekkori Vas „imádata" így teljesedik be a személyesen szerető Isten egyetlen és valódi imádatában, akiről Teilhard egyre inkább tudja, hogy „a Nagy Valóság jelenléte sosem néma”, vagyis várhatunk Isten szavára is, a kinyilatkoztatásra. Valljuk meg: döbbenetesen hat ez a szintézis, amely — túlszárnyalva a tudományos kutatás eredményeit (már akkor is jelentek meg szakmai írásai) — valamiféle „egészen sajátos filozófiával” jut el az isteni megnyilatkozásának várásáig, megkívánásáig, sőt „megköveteléséig”. Nem csodálkozhatunk, hogy már teológus-évei alatt éppen a Lourdes-i csodákról ír mélyreható tanulmányt (közli is az Études, a jezsuiták párizsi folyóirata), amelyben ezt vallja: „Mi hisszük, hogy Isten végtelen fokon képes arra, hogy irányítsa szabadságunkat s kényszerítés nélkül hajlítsa finom rugóit" ... A hivatalos tanulmányait elvégzett jezsuita tovább folytatja — sőt igazában most kezdi el — paleontológiái és geofizikai munkáját: Teilhard 1912 októberétől kezdve a párizsi Em33
