Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TÁVLATOK - Felelős liturgikus közösség

Örvendetes, hogy — bár szerény keretek között — hazánkban is fejlődik a liturgikus közösségek konkrét segítő készsége. Számos templomban az egyetemes könyörgésekbe belefoglalják az egyházközség, az egyházmegye, a társadalom problémáit, — így a magányosok, a betegek, a sokgyermekes anyák, a veszélyeztetett terhesek, a válási árvák nehéz helyzetét, és számos egyéb, konkréten adódó ügyet. Az egyes fohászokat például ilyen módon fejezik be: „...add Uram, hogy gondviselésed erejével híveid most is segítsék és támogassák egymást a szeretet egységében." Ennek következménye, hogy egyre gyakoribb a szentmisék után, hogy önként jelentkezők vállalják a rászorulók segítését, betegápolást, virrasztást, hivatalos ügyek intézését, vagy bármilyen más fizikai és szellemi munkának ingyenes elvégzését.

A mások felé nyitott liturgikus lelkűiét kialakításának alapelve: egymás feltétel nélküli elfogadása, a másik helyzetének igazi átélése. Aki erre kicsiben, közvetlen környezetében képes, az már alkalmas az átfogóbb szándékok megvalósítására is. Krisztus békéjét és örömét árasztja családjára, munkatársaira, az utcán és bárhol megfordul a világban. Ha egyre többen lennének ilyen lelkületű hívek, akkor a kereszténység valóban élen járna az előítéletmentes, emberi közösség kialakításában. Ennek feltétele elsősorban az, „ha mindenki kész egy liturgikus közösségen belül a másikat testvérként elfogadni. Ezzel az egyházból lassan eltűnne az, amit ma még oly sok keresztény elviselhetetlennek érez: a liturgiku&közösség ,nyájszerű anonimitása', a tömegszerűség és névtelenség". Ez lenne — Gelineau szerint — a további megújulás célja (i. m. 140.). Sajnos, a liturgikus reformnak ez a remélt és várt hatása ma még csak kezdeti fázisában található meg keresztény közösségeinkben.

ÖSSZHANGBAN AZ ÉLETTEL. Liturgikus lelkületűnk fejlődésének fontos feltétele, hogy összhangba kerüljön az emberi élet nagy fordulóival. „Az európai egyházaknak legnagyobb részében a kereszténység ünnepei az emberi élet négy évszakához kötődnek. A hitüket nem gyakorlók rendszerint akkor fordulnak az egyházhoz, ha kisgyermekük megkereszteléséről, bérmálásról, egyházi házasságról vagy temetésről van szó. Egyesek úgy vélik — amint azt David Power, a washingtoni egyetem liturgiaprofesszora megállapítja —, hogy az ilyen keresztény szokások nem annyira a hitnek a jelei, hanem inkább az egyesekben megmaradt hagyományoknak a nyomai... A kérdést azonban mégsem lehet ilyen egyszerűen elintézni, hiszen a hagyományhoz való ragaszkodás kifejezi az istenkapcsolatnak azt a belső vágyát, «mit az egyháztól távol élő keresztények éppen életük döntő pillanataiban éreznek át, — ha azt talán nem is tudják kifejezni" (Liturgie des Übergangs im menschlichen Leben, Concilium. 1978/2. 71.).

A mai liturgikus szentségi rendszer fejlődése két irányba mutat: az egyik, hogy a szentségek és egyéb liturgikus rítusok összekapcsolódnak a kulturális és népi szokásokkal; így a szentségek felvétele lassan a népi vallásosság körébe kerül. E területen találkozik ma a kereszténység a profán élettel. — A liturgia másik iránya inkább az egyéni vallásosságot mélyíti el, a személyes hitet és megtérést sürgeti, tehát emberi létünk minden pillanatát a kegyelmi élet áramába kapcsolja. Amikor és ahol a kereszténység a profán közösségben állandó kultúrtényező lett, ott a liturgia is valamiképpen beleszövődött a polgári életformába. Ez azonban nem valami új dolog. Az őskeresztényeknél az ünneplés és a szertartás nem volt adaléka életüknek, hanem egészen átjárta azt. Imákkal és szentségekkel szentelték meg egész életüket, az évszakok váltakozását (egyházi év), az egyes napokat és órákat (zsolozsma). A szentségek és az életszakaszok harmóniájának helyreállítása az egyes egyházközségekben a lelkipásztoron és közvetlen munkatársainak buzgóságán múlik. Azon ugyanis, hogy a szentségre jelentkezőket, a jegyespárokat, a szülőket és gyermekeiket miként fogadják közösségeikbe, milyen személyes kapcsolatba lépnek velük, hogyan foglalkoznak emberileg is a súlyos betegekkel, hozzátartozóikkal és milyen segítséget nyújtanak az elhunytak hátramaradottjainak.

Itt említjük meg azt a gyakori vádat, mely szerint a keresztény liturgia nem sok élményt nyújt a lét valóságainak átélésére. A szegényes liturgia miatt a hívek kielégítetlenek és így a vallásos ünneplések helyébe lassan bizonyos folklór megnyilvánulásai, vagy éppen a szórakoztatóipar produkciói lépnek. — „Kétségtelen, hogy jelenlegi liturgiánk, minden szabad kezdeményezési lehetőség mellett sem eléggé kifejező és meggyőző erejű az élet ünnepi eseményeinek tolmácsolásában, — állapítja meg Aidán Kavanagh, a Yale egyetem bencés liturgiaprofesszora. — Ilyenkor azonban nem megoldás az, hogy az egyházi közösség bezárkózzék saját megszokott szertartásaiba, és így próbálja megőrizni azonossági tudatát. .. ; amíg ezt teszi, megfeledkezik arról, hogy Isten az egyházi közösségen kívül is képes kinyilvánítani magát... Természetesen az sem helyes, ha a liturgikus közösség túlzottan alkalmazkodik a világi szokásokhoz... Ilyen esetekben figyelmen kívül hagyják, hogy — bar az Isten az egyházon kívül is felismerhető — az ember mégis csak az egyházban juthat el leg29