Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek
den kapcsolatot a helyi egyházzal, az össz-egyházzal. Szinte nem akar többé tudni az egyházról, annak vezetőiről, kikapcsolja egyéni és zárt közösségi életéből. A dinamikus egyházképről, egyházélményről szólva kellett e problémáról néhány szót ejtenünk. Mert kétségtelen ugyan, hogy a Szentlélek mindenütt működhet, ahol csak akar, ahol az emberek a Krisztus-hitre megtérnek. Ez a Lélek azonban nem sajátítható ki. Sem a nagy-egyház, sem a kis csoportok nem vehetik kizárólagosan birtokba, hiszen ott hatékony, ott alkot, éltet, ahol akar. És ez a Lélek nem azért kommunikál az emberekkel, hogy esetről esetre mindig új kis „intézményesült” csoportokat hozzon létre, új vezetőket, új struktúrákat hívjon életre. A Názáreti Jézusnak, Krisztus Urunknak Lelke ő. Jézus pedig az ő Szentlelkét egyházának ígérte, úgy, hogy a Lélek a történelmen át nem szakítható el sem Jézustól, sem pedig Jézus egyházától. A karizmákat osztó Lélek Ami valóban a Szentlélek ajándéka, az soha nem oszthatja meg Krisztus testét, nem lehet szétválasztó vagy szembeállító erő. A mai kutatások egyre inkább elénk tárják: Luther és Kálvin sem új egyházakat kívántak alapítani. A XVI. századi reformátorok szándéka nem az egyházszakadás, hanem az egyház megreformálása volt. S mégis szakadás lett a vége. Mert egyik és másik oldalról is „ki akarták sajátítani” a Szentlelket. Egyik és másik oldalon is a tagadás szelleme kezdett eluralkodni. A kölcsönös meghallgatás, tiszteietben- tartás helyett elindult az anatémák áradata. Ma ezt jobban látjuk, mint még alig néhány évtizede. S mindez óvatosságra, éberségre int. Az a lelki megújulás, amely ma az egyházban jelentkezik, igen nagy dolog. Szabad föltételeznünk, hogy Isten Lelke maga működik itten és közöttünk. Nagy esély lehet ez egyházunk számára. De kétségtelenül fennállhat — az említett tünetekre gondolva — a kereszténység, saját egyházunk újabb szétforgácsolódásának veszélye is. Az egyházi vezetők felelőssége régen is nagy volt és ma is az. Jelenleg a világszerte tapasztalható karizmatikus megújulás arra a reményre jogosít, hogy az egyházi hivatalok viselői jogaikat, hatalmukat sokkal inkább fogják - szintén karizmájukból kifolyóan - más karizmák szolgálatában, a Lélek adományaként gyakorolni, mint bürokratikus, adminisztratív úton-módon. Az egyházi hivatalt azonban csak akkor lehet karizmatikuson, a karizma erejében gyakorolni, ha a vezetők a többi karizmát is kibontakozni segítik, nem pedig elfojtják. — Ugyanakkor a karizmatikus kisebb körök, csoportok, imaközösségek nem egyszerűen baráti körök, nem önmaguk képességei kibontására, lelki igényeik megélésére, megtapasztalására adott eszközök, hanem az egyházközség, a „nagy egyház” építésére és élővé tételére kell, hogy szolgáljanak. A karizmákat a Lélek épp azért adományozza, hogy azok a hivők közösségének, a Krisztus-közösségnek javát, építését szolgálják. A vezetők felelőssége Térjünk vissza néhány szóval az egyházi vezetőkre. Suenens bíborosnál olvassuk az Üj Pünkösd című könyvében, melyet — mint ismeretes — magyarra is lefordítottak, hogy napjaink karizmatikus megújulása állásfoglalásra készteti a püspököket is. Számos püspöknek kell gyakorolnia megkülönböztető karizmáját szerte a világon. Nem menekülhetnek a várakozás politikájába, a „majd meglátjuk” gyakorlatába, mert ha a juhok pásztor híján eltévednek, ők viselik érte a felelősséget, és nem a nyáj. Tudjuk, hogy a püspöki karizma nem automatikus. Működéséhez szükséges — vallja Suenens bíboros is —, hogy a püspök először tájékozódjék, mégpedig pontosan, sokoldalúan, lehetőleg első kézből. Őrizkednie kell az elhamarkodott, csupán benyomásokon alapuló ítélettől — esetleg néhány szerencsétlen példa alapján. A helyes ítélet karizmája az okosságon alapul — de a pusztán emberi okosság könnyen az ún. nagyobb biztonság oldalára helyezkedik. A keresztény közösség vezetőjének elsősorban tanítania keli: Hirdesd az igét, ints, kérj, feddj türelemmel és hozzáértéssel (2Tim 4,2). E kettőre: türelem és hozzáértés — nélkülözhetetlenül szükség van. Az emberi önlegyőzés, türelmes várakozás és a kellő hozzáértés, tanulási folyamat nélkül a Lélek nem fog „kényszerleszállást” végezni. - Nem feledhetjük továbbá azt sem, hogy nem elég az ún. igazhitűségre ügyelni: „...az orthodoxia szűk gettója önmagáról nem is sejti, hogy milyen hatástalan az emberek között. És ez az orthodoxia annál hatástalanabbá, eredménytelenebbé teszi önmagát, minél rátartibban képviseli saját ügyét” (Ratzinger: Das neue Volk Gottes, 1969. 279.). Jézus arra figyelmeztet: Hagyjuk néha megnőni a konkolyt a búza között, különben árthatunk a jövendő aratásnak. Ez a mai, most ígérkező aratás bőségesnek látszik. A püspököknek az a kényes feladatuk, hogy tiszteletben tartsák Isten gyermekeinek egészséges sza245
