Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek
TEOLÓGIAI-LELKI PÁSZTORI KÉRDÉSEK SPIRITUS CREATOR — AZ EGYHÁZAT MEGÚJÍTÓ LÉLEK Az egyházunkat megújító Szentiélekről, titokzatos működéséről, a megújulás néhány jelenségéről, a lehetőségekről, feladatokról szeretnék néhány gondolatot elmondani.* Szentlelkes spiritualitás? Talán mindjárt ott kezdeném, hogy egy félreértést tisztázzak. Napjainkban egyre inkább halljuk, olvassuk, hogy a „szentlelkes spiritualitást" kell szorgalmaznunk, magunkban és másokban kibontakozáshoz segítenünk. Teológiai-dogmatikai háttérként ezzel kapcsolatban azt szokták emlegetni, hogy a megújítást, a teljes igazságra vezetést az egyházban mindig a Szentlélek műveként tartották nyilván. Ez így igaz. A Lélek végzi ezt a munkát bennünk is, és általunk is. — Mégsem lenne azonban helyes egyértelmű beszűkítéssel, kizárólagossággal vagy elhatárolással ún. „szentlelkes spiritualitásról” beszélnünk. Ilyen voltaképp nincs, nem is lehet, hiszen a Szentírás tanúsága szerint a Lélek „nem a sajátjából ad". „Nem magától fog szólni, hanem azt mondja majd, amit hall... Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit kijelent nektek. Minden, ami Atyámé, az enyém. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja...” (Jn 16,13-15). Jézust, viszont, aki ezeket mondja, az Atya küldte, hogy életünk legyen. Ez az élet azonban a kereszten fakadt, a megváltó halálból született számunkra. — Ugyanakkor: az Atya támasztotta fel Fiát a Lélek éltető erejében. — Kétségtelen tehát, hogy a Szentlélek mintegy „benne van” minden megújulásban, — mert jelen van az Atya is, a Fiú is. Nincs, nem lehet semmiféle pünkösdi karizmakiáradás az üdvösségre vezető, s a Fiúnak üdvösséget szerző akarata és tettei nélkül. Látjuk tehát, hogy — miként helytelen volna Joachim a Flore apátnak „három korszakos", az Atya, a Fiú, majd a Szentlélek korszakait megkülönböztető, szétválasztó történelem- szemlélete, üdvtörténeti felosztása, — épp úgy helytelen lenne bizonyos jelenségek nyomán ma kizárólagos módon szentlelkes spiritualitásról szólni. Ha szabad újra úgy fogalmaznom: a Szentlélek „benne volt” és „benne van" ugyan az egyház minden megújulásában, megújításában, a konkrét ember új életre támadásában, az új életnek megerősítésében — de: mint Jézus Krisztusnak Lelke, mint az Atyának és Fiúnak egybeforrasztó Szent Lelke. Nézzünk szembe mindjárt egy másik nehézséggel. Sajnálatos, hogy egyházunkban - itt az ún. nyugati egyházra, annak teológiájára gondolok — a Szentlélekről szóló beszéd lassan háttérbe szorult, egyre homályosabbá, sőt értelmetlenebbé vált. A paragrafusokban, normákban, jogi sémákban gondolkodó, Arisztotelész filozófiáján felnőtt közép- és nyugateurópai kereszténység számára valami megfoghatatlant, szinte már tartalmatlant jelent a „Hiszek a Szentlélekben” kijelentés. Hogy miért van ez így? — annak minden bizonnyal főoka a fogalmi, elvont paragrafusok és normák korlátái közé szorított nyugati gondolkodás. - Úgy vélem, nagyon leegyszerűsíti a kérdést Hans Küng, amikor „Christsein"-jében és „Existiert Gott” c. művében egyaránt az egyházi hivatalviselők és a túl sokat spekuláló teológusok, meg a jámbor túlzók magatartásában, gyakorlatában keresi és találja meg e jelenség egyetlen okát. Persze, van igazság abban, hogy jócskán akadtak egyházi hivatal- viselők, akik kijelentésüket a Szentiélekre való — jogtalan — hivatkozással tudták csak elfogadtatni. — Ugyancsak akadtak olykor szelíd, máskor vadul lelkesedők, akik saját akciódühük, fanatizmusuk rugójaként a Szentlelket jelölték meg. így azután a Szentlélek a szükséges meggyőzőerőnek, hitelességnek vált lassan pótlékává. — Kétségtelen, hogy a Szentlelket nem lehet, nem szabad felhasználni, hogy a jogos kritikát, problémákat elhallgattassák, félreállítsák, - Küng tehát valamit helyesen lát, de sajnos - mint más esetekben is - túlzó módon kiélez. 243
