Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - KÖRKÉP - Dabóci Mária: Bátorság és remény
badság (2Kor 3,17). A szabadságra Krisztus szabadított fel bennünket (Gál 5,1). Ez a szabadság: szabadság a bűntől (Rám 6,18—23), szabadság a törvénytől (Rám 7,3) és szabadság a haláltól (Rám 6,21 k; 8,21). Krisztus nekünk ajándékozta a szabadságot, és ezt a hitben, a keresztség jelével befogadjuk, alávetjük magunkat a Fiú megtestesülésének, halálának, feltámadásának. - Ebben a keresztény szabadságélményben lesz nyilvánvaló, hogy az embernek a „nem"- jét az Isten „lgen”-je váltotta meg. „Igen"-je az üdvtörténet során győztesen és átfogóan bontakozik ki. Az ember szabadságát az Isten szabadította fel. így árad minden szabadság Isten felé és Istenből felénk: Ő a mi szabadságunk Eredete és Jövője. Ez a szabadság hozza létre a szeretet dialogikus képességét, mert az Isten önközléséből eredő szabadság, amely mint személyes Szeretet árad felénk. A mi szabad szeretetünket pedig Isten visszafogadja, így Ő a mi felszabaduló szeretetünknek a Forrása és Tárgya. (Kivonatos fordítás Karl Rahner: „Gnade als Freiheit” című művéből, Herder-Bücherei 322. 1968). Sz. M. BÁTORSÁG ÉS REMÉNY A múlt századi köntösű szavak csak kedvesebbé teszik Széchenyi el nem avuló mondanivalóját: „Én azt szeretem hinni: minden jobb lelkű ember bizonyos vágyást hordoz szívében — ha bár sejtetlen is — magán, felebarátin ,s mindenen a’ mi őtet környezi, szüntelen javítni. Ezen a tökéletesbhez ellenállhatatlan vonzódás a legszebb tulajdona az emberi léleknek" (Széchenyi I.: Hitel, IX. o.). — Mielőtt azonban bőségesen kifejtené az általa legfontosabbnak ítélt javítanivaló körül a teendőket, egy még ennél is lényegesebb dologra hívja föl a figyelmünket. Nem mond újat. Egy korábban is jól ismert mondást állít olvasói elé: „Ismerd meg magad!” Megjegyzi, hogy ez igen gyakran elhangzik az emberek ajkán más egyebekkel, bár „ugyan valljuk meg, melly ritkán hozzuk ezeket valóságra, 's életre tetteink által?” (uo. 28. o.). Az önismeret szükséges voltát ma szinte mindenki ismeri és elismeri, mégis elég ritkán hallhatjuk ennek sürgetését azzal a célratörő bátorsággal, amivel Széchenyi ír róla. Szerinte bölcsesség kívánja meg az embertől, hogy önmagának, helyzetének, körülményeinek „kitanulása ’s kiismerése élete fő foglalatossága ’s fő tudománya legyen" (uo. 27. o.). Mondatai mögött kétségtelenül az a remény húzódik meg, hogy tevékenységünk irányításához szert tehetünk elegendő ismeretre önmagunkról és körülményeinkről. Manapság, amikor a természettudósok és a technika emberei az új felfedezésekhez és nagyszerű teljesítményekhez már szinte hozzászokott embert is újra meg újra ámalatba ejtik, mintha engednénk, hogy az értelem munkáját kisajátítsák ezek a területek — hiszen itt valóban születnek eredmények — és a Széchenyi mondataiból áradó sodró lendület bennünk már csupán az elcsendesülő hullámok utolsó fodraihoz hasonlítható. Anélkül, hogy szándékunkban lenne most megvonni az önismeret és egyáltalán az élet értelme megismerhetőségének, értelmünk teljesítőképességének a határait, annyit máris biztosan képviselhetünk, hogy remélhető valamelyes fény, amely utunkat megvilágítja. A valamelyestől, amely - legyünk pesszimisták — esetleg nagyon keveset jelöl, ne ijedjünk meg. Az autónak még a reflektorfénye is semmi a Nap világosságához képest, az ember mégis örül neki az éjszakai sötétségben. Az autó lámpái nagyon kevés, de a biztonságos haladáshoz elegendő fényt szárnak a vezető elé. Az a bölcsesség, amely megvilágosította Széchenyi útját, minket sem hagy teljes sötétségben. Nem merültek ki akkumulátorai. Nem csupán az önismeret szükséges voltát teszi világossá előttünk, hanem azt is, hogy a széles körű önismeret a tevékenység céljának a megismerésében és egész lényünk célrarendelésében teljesedik ki. Ennek a célnak következetes végiggondolás által az egész élet céljába kell illeszkednie. És erre a célra áll leginkább, hogy ennek kitanulása és kiismerése legyen fő foglalatosságunk és fő feladatunk. Hogy ez nem reménytelen feladat, azt számos példa mutatja, de hogy kell hozzá bátorság, s erre ma nekünk különösképpen nagy szükségünk van, azt szemléletesen érzékelteti J. Maritain néhány sora, akinek szellemi lendületét látva sokan így vélekedtek: „Ez az ember varázsló. Azt parancsolja nekünk, hogy repüljünk a karjainkkal. — Nem, én arra kérem önöket, hogy repüljenek a szárnyaikkal. - De nekünk csak karjaink vannak. - Karjaink? elsorvadt szárnyaink, s az egészen más. Újra nőnének, ha lenne önökben bátorság. Ha megértenék, hogy ne csak a földre támaszkodjék az ember, s hogy a leve235
