Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Betű, szellem, karizma
eszmény követésében. Keresztény reménynek is csak azt lehet nevezni, amelyben a varason kívül benne van a tudat, hogy minden feltámadáshoz valamilyen formában a kereszt tragédiáján keresztül vezet az út. A karizmák azt fejezik ki, hogy a keresztény életnek van messiási jellege, küldetése, közvetítő szerepe, de a búzaszemnek nem mindig kell meghalnia ahhoz, hogy megsokszorozza önmagát, illetőleg, hogy új életet teremjen. A szeretet vonalán is tudomásul kell venni, hogy Krisztus szeretete nem pártatlan, jóakaraté megértés volt. Neki is voltak kivételezettjei: a betegek, a szegények, a sírók, az igazság keresői, olyanok, akiket senki sem hívott, akikre senki sem gondolt, azok a Lázárok, akiknek nem jutott az asztalról lehulló maradékból sem, és azok a bűnbánók, akik lelki nyomoruktól megijedve keresték a kiutat. Egy szóval: kivételezettjei azok voltak, akik igazán rászorultak a szeretetre. De az elhagyatottat, a szegényt, az üldözöttet úgy kivételezte, hogy ő is megértse az Isten előtti felelősséget. Ö a szeretetével azt a jogot akarta biztosítani mindenkinek, amelyet a Teremtő biztosít s ami kijár minden embernek. Azóta a keresztény szeretetben is benne kell lenni harmadikként Istennek, az igazságosság és a szentség birtokosának. A jövő építése az egész emberi technikának és civilizációnak a jelszava lett. Az elméleti teológusok is sokat beszélnek a jövő egyházáról. A karizmák nem ebbe a kategóriába tartoznak. Az igazi karizma, és főleg a szeretet mindig azoknak a jelenére vonatkozik, akik elől a jövő valamiképpen el van zárva, akiknek igazában jelenük sincs. A karizmákról legtöbbször úgy gondolkodunk, mint feltűnő képességekről, amelyek kiforgatják az életet megszokott sarkaiból. Pedig közelebb jutottunk az igazsághoz és a valósághoz, ha a mesebeli emberhez hasonlítjuk, akinek a tündér megengedi, hogy három kérést terjesszen elé. Első kérése az, hogy adjon neki okosságot a másik kettőhöz. Csak a karizmák esetében az okosság nem nyárspolgári középszerűség és zavartalansáa, honem az evangélium okossága, amely kifelé balgaságnak is tűnhet. A hátterében azonban az apostol megállapítása van: „Istennek a balgaságai bölcsebb az embereknél, és Istennek a gyengesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,25). Ma a karizmák értékelése és keresése újra visszatért az egyházba. Nem lehet tagadni azt sem, hogy ezek legtöbbször Krisztus karizmájának irányába mutatnak és kapcsolatosak a szeretettel: örömhírt vinni a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, látást a vakoknak, felszabadítást az elnyomottaknak és hirdetni az Úr esztendejének örömét (Lk 4,18). A zsinat óta jobban keressük a világ evanaélizálásának módozatait, több hangsúlyt adunk a qyakorlati keresztény tanúságtételnek, előtérbe lépett a szociális igazságosság szolgálata. Befelé is sokat emlegetjük a teológia megújulását, a tekintély szolgálati jelleaét, egymás terhének viselését, a múlt kötöttségeitől való megszabadulást mind az aszkétikóban, mind az intézmények életében. Egyet azonban nem szabad elfelejteni: a karizma nem azzal valósul meg, hogy beszélünk róla, a szükségességét hangoztatjuk, vagy összetévesztjük egyéni lelkesedésünkkel. Krisztusnak minden karizmája arra vonatkozott, hogy megtegye annak akaratát, aki őt küldte (Jn 6,38). Tanítása és csodái csak a bevezetést tartalmazták a megváltáshoz. A gonoszság hatalmát, a „világ fejedelmét” a kereszten győzte le, amikor áldozatul adta magát. Ezzel kapcsolatban Hans Urs von Balthasarnak van egy nagvon találó megjegyzése: „Krisztus nem engedte, hogy a legyőzött ellenség a hátsó ajtón újra bejöjjön”.9 Úgy kell ezt érteni, hoay karizmatikus lendületében sem tévesztette össze a saját akaratát az Atya akaratával. Tettei ezért voltak szentek, ezért hozták meg a kegyelmi rend győzelmét. Ide jutunk akkor is, ha a karizmát a Szentlélek hatásának mondjuk, laaz, a szél ott fúj, ahol akar (Jn 3,8), de a Szentlélek nem magától beszél, hanem Krisztustól kapja, amit közvetít (Jn 16,13-14). Mégpediq a keresztrefeszített és feltámadt Krisztustól. Ez azt jelenti, hogy amikor karizmatikus világosságot és erőt ad. abban nemcsak a rossz feletti győzelem igézete van benne, hanem a felhívás, hoay valamilyen szempontból meqhaliunk annak, amit a Szentírás a „viláq” szóban összefoglal. Érdekes Szent Pál nyelve is. Nem azt mondja, hoqy ahol a Szentlélek, ott a szabadság, hanem ezt: Ahol az „Úr” Lelke, ott a szabadsáq (2Kor 3,17). Csak azt lehet karizmának mondani, amiben Krisztus lelkülete fejeződik ki. Ma, amikor az eayház életét a dinamizmus, a kísérletezés és az új megoldások keresése jellemzi, jó kutatni azt a módozatot, aminek segítségével a betűből az igazi szellemet olvashatjuk ki. JEGYZETEK: 1. S. Th. 2/2 q. 1, a.6. — 2. Begegnung mit dem Wort, Festschrift für H. Zimmermann, 219. — 3. y. Conqar, Concilium, 11, 1975. 421. — 4, Kirchliche Dogmatik. Il/I, 156. — 5. y. Conqar, uo. 424, — 6. Egyház a mai világban, 55 — 7. Ernesto Balducci, Concilium, 11, 1975. 415. — 8. Johannes B. Metz, Concilium, 15, 1979. 308. — 9. Hans Urs von Balthasar, Internationale kath. Zeitschrift, 9, 1980. 339. 203
