Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Belon Gellért: Kezdeményezés és megtartás a Bibliában
Vitathafatranul jogosultsága van az újításnak és megújulásnak az egyházban is, annál is inkább, mert a Szentlélek a mozgató elve a megváltottak életének. A Szentléleknek pedig Jézus azt a feladatot adta, hogy tanítsa az egyházat és juttassa eszébe mindazt, amit Krisztus mondott nekünk (Jn 14,26). Talán nem vetettünk eddig nagyobb súlyt a Szentlélek ama munkájára, amit Jézus úgy jellemez, hogy „eszetekbe juttatja". A tanítás szinonim szavának vettük. Pedig az „észbejuttatás" pszichológiája mutatja, hogy sokszor egészen eltérő dolgokról jut eszünkbe valami: ami gyakran logikusan nem vezethető le egy alapigazságból, de valamilyen hátsó csatornán összefüggést vált ki bennünk. Jézusban megcsodálhatjuk az „észbejutásnak" művészi fordulatait: a legtávolibb dolgokról örök igazságok „jutottak eszébe”. Pl. a piacon játszó gyerekekről (Lk 7,32), a Siloe-torony ledőléséről (Lk 13,3). Jelenlegi szentatyánk nem győzi mondani, hogy Jézus „az ember titkát" nyilatkoztatta ki, mert „tudta, mi lakik az emberben" (Jn 2,25). Hogy mit foglal magában „az ember", az a történelem folyamatában bontakozik ki. Ezért a történelem folyamán fellépő embertani jellegek vagy értékek tapasztalata „eszébe juttathatja" a hívőknek a krisztusi kinyilatkoztatásban rejtetten bennelévő embereszményt. így jöttek létre a történelmi egymásutánban fellépő embertípusok által kiváltott őskeresztény, majd konstantini idők, azután a feudális keresztény, reneszánsz, végül újkori életszemlélet (hogy csak a főbbekre utaljunk). Ezek mindegyike a maga korában a régivel szemben újszerűén hatott. Például az ősegyház üldözött- ségének vértanú ideáját a konstantini triumfalizmus váltotta fel, aminek ma is élő emléke a Te Deum himnikus magasztossága (Schnürer). Éppen ezért a különböző korok életszemléletei nemcsak saját korukban, de önmagukban is krisztusi értékeket rejtenek, még akkor is, ha az általános újabb felfogás elfordul tőlük, vagy akár szembe is fordul velük. A történelmi fejlődés csak kimondja azt, amit Krisztus egyszer s mindenkorra kinyilatkoztatott. Minden újabb fejlődés tehát csak felszínre hozása a keresztény tudattartalomnak. Alkalom a ráeszmélésre, hogy a mindenkori — most pl. a közösségi — embereszmény keresztény- nyé tétele is magában hordozza a világot megváltó (vagyis problémáit megoldani akaró) krisztusi erőket. Mindez igazolja a megújítási és megújulási törekvéseket a mindenkori egyházban. De az újabb sohasem fosztja meg kegyelmi törekvéseitől a letűnt formákat. Hogyan csinálta Jézus? Mint láttuk, Jézus gyökeresen új életet hozott. Hogyan újított Jézus? — tesszük fel a kérdést. Nem értené meg a problémát az, aki Jézus újszövetséget kötő működését csupán a történelmi egyszeriség szemléletében nézné: hogy t. i. egyszer kellett megszüntetnie a régit, és behozni az újat; tovább semmi hatása nincs, és ezért nem vehető hasonlat az Ő eljárásáról későbbi újítási törekvésekre. Ennek a felfogásnak helyesbítése az, amit Szent Pál is mond: „Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták” (Róm 15,4). Jézus felszólítását erősíti meg ezzel, ki az utolsó vacsorán apostolai lelkére kötötte: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg" (Jn 13,15). Szent Ágoston ennek alapján mondja: Christi enim facta signa sunt - Krisztus tettei jelzések felénk. Meg kell figyelnünk, hogy a gyökeresen újat hozó Jézus hogyan fog neki újító munkájához és hogyan végzi azt el. Itt ér bennünket a legnagyobb meglepetés. Mert azt gondoljuk, amiként Pasolini filme is elképzeli, hogy egy forradalmi hévtől vezetve mint valami törő-zúzó hatalom lép fel. A csak fehérben-feketében gondolkodni képes emberi elképzelés valóban így festi meg, ahogy az Ószövetség és annak legnagyobb és utolsó képviselője, Keresztelő Szent János mondja: „Viperák fajzatal... A fejsze már a fák gyökerén van... Szórólapátja már a kezében, hogy rendet teremtsen a szérűjén, a búzát csűrébe gyűjtse, a pelyvát meg olthatatlan tűzzel elégesse" (Lk 3,7—17). Keresztelő Szent Jánossal szemben mennyire másként hangzik a Máté-idézte izajási szó Jézusról: „Ez az én szolgám ... szeretett fiam, akiben tetszésemet találom . . . Nem vitatkozik s nem kiabál, szavát sem hallják a tereken. A megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el” (Mt 12,18). A törvény alattvalója lett Jézus a régi rendet jelentő törvényt megszüntetni jött, és azzal kezdte, hogy az „esendő és erőtlen elemek"-nek nevezett törvénynek „alávetette magát” (Gál 4,9.4.). Mint kisgyermek vállalta a beavatást és bemutatást, názáreti évei alatt a föltűnés nélküli, zsinagógái áhítat-rendet, fölnőtt korában pedig az utolsó estéig a húsvéti áldozatot, a szokásos imamódokat. Noha többször mondja: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot (Mt 9,12) — ismételten utasítást ad a poklosnak (Mt 8,4) is, a haragból kibékülőnek is (Mt 5,23) az előírt áldozat bemutatására. — Noha tudja, hogy „elérkezik az óra, s már itt van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát” (Jn 4,23), maga följár a templomba 195
