Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám
„íme újjáalkotok mindent!” (Jel 21,5) Jelen számunk az egyházban, a keresztény ember életében oly fontos szerepet játszó kreativitással, az emberi alkotóerővel, kezdeményező erővel, megújulni és megújítani kész lelkülettel foglalkozik. Az emberi kreativitás - a hivő keresztény szemléletben — nem fogható fel másként mint „con-creativitas", azaz mint a teremtő és szüntelenül munkálkodó, a mindent és mindenkit megújító Istennel való együttműködés. Számunk Írói azokra az isteni és emberi tényezőkre, „erővonalakra" mutatnak rá, melyek jelen vannak és hatékonyak, olykor egyenesen nélkülözhetetlenek az ember alkotó cselekvésénél, a megújító — mindenek előtt önmagát és környezetét megújító — emberi erőfeszítéseknél. Bensőség, imádságos lelkűiét, elmélyülés, a Szentiélekben való megújulás nélkül — ezt már itt előre kell bocsátanunk — semmiféle komoly, eredményeket Ígérő egyházi kezdeményezésről, alkotó, megújító munkáról nem is beszélhetünk. Legalább is nem a „Lélekben és Igazságban" való megújulásról, gazdagodásról. Természetesen arról sem feledkezhetünk el, hogy az egyház tagjai, az aktív keresztények egyszersmind élő, gondolkodó, számotvető, tettrekész emberek. Ez azt is jelenti, hogy tudomásul veszik, felhasználják azokat az ismereteket és eszközöket, melyek nélkül ma aligha képzelhető el bármiféle józan kezdeményezés, megújító, alkotó munka. — A ma és a holnap keresztényének és egyházi közösségének ezért szüksége van és lesz - többek között - alkotó fantáziára. Arra a leleményességre, mely az élet realitásain méri le önmagának és környezetének értékét és lehetőségeit és, amely felelős, jól átgondolt kísérletezések során nyer igazolást. A másik, ilyen modern „erény", mely szintén felszabadító erőként működik, bátorítást ad az új felé nyitott lélek számára: a spontaneitás. Arra a bizalomból táplálkozó és bizalmat ébresztő önkéntességre, közvetlenségre gondolunk, arra a kényszermentes emberi cselekvő képességre, mely számára egy-egy adott helyzet bátorító és egyben kihivó. Az embert így az „idők szava" űzi-hajtja arra, hogy bizonyos könnyedséggel, oldottsággal, de mégis felelősen döntsön. A „megadott rend" számára ugyan fontos, de nem jelent merev, semmiféle körülmények között sem változtatható kötöttséget. Nem az isteni törvények félreállitásáról van itt szó, csupán egy sajátos belső kiindulópontról, mely nyitott a nagyobb, tökéletesebb rendezettségre. Számos mai szerző a kreativitást az alkotó fantázia és a felszabadult spontaneitás édes gyermekének tartja. Azt a kreativitást, amely együttműködés Isten teremtő, megváltó, és megszentelő művével s, mely képes a teljes emberi erőbedobás mellett is átadni önmagát az Isten Lelkének, hogy az vezérelje. Végső soron: az Isten- és emberszerető, a Lélekben megújulni kész emberek - mind kezdeményező, alkotó, kreativ emberek. A felsorolt tényezők, „erények" mellett említhetjük még a szümpátheiát, azaz együttérző, együtt szenvedő, önmagát „szenvedélyesen" átadni kész lelkületet. Ez a magatartásforma túl lép a puszta „érzésen", kész részt vállalni az alkotó munkából, az emberek szolgálatából, az értékek megvalósításából. Végezetül rá kell még mutatnunk a türelmesség erényére, egyfajta „modern" toleranciára. Az alkotó, a megújító, a kreatív embernek türelmesen kell elviselnie sokmindent, ami saját elképzeléseit, terveit keresztezi, — egyszerűen azért, mert az Isten- és emberszeretetet önmaga elé és fölé helyezi. Ez a tolerancia egyébként a „kontroll" szerepét is betöltheti, akkor t. amikor vágyaink, alkotó fantáziánk még nem érett, még nem életképes „gyermekeink" világrajöttét késlelteti. A keresztény ember és a keresztény közösség a felsorolt „modem" eredményeket manapság aligha nélkülözheti, — sőt, szüksége van mindegyikre. Ha egyre több lenne az olyan keresztény közösség, ahol az alkotó fantázia és a spontán törekvések érvényesülése nyomán táguló tere nyílnék a kreativitásnak, az egészséges kezdeményezésnek, a megfontolt újító törekvéseknek - és ha ezekben a közösségekben az egymás, meg az értékek iránti szüm- pátheia és a kölcsönös tolerancia uralkodnék -, akkor a keresztények egyre több fényt áraszthatnának szerte a világban. Nem sajátjukat, hanem az Igazság Napjának, Krisztusnak fényét. Ezen az úton válhatna a keresztény ember, a krisztushivők közössége tűzoszlop- pá, fényes jellé a népek családjában. 193
