Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rédly Elemér: Hitoktatás pluralista társadalmunkban

közösségébe, vegyenek részt annak életében. Ennek alapján kell Jézus mai apostolaivá válniuk, akik tudják, hogy Isten általuk akarja megismertetni jóságát és szeretetét minden emberrel.

Ez a feladat nem a hitoktató egyéni feladata, hanem az egész egyházé, a helyi egyház- közösségé, a szülőké, a lelkipásztoroké és a hitoktatóké. Az eredményes keresztény neveléshez valamennyiüknek együtt kell működniük képességeik és lehetőségeik szerint.

Néhány szó a kettős nevelésről

Hivatásos nevelők sokat beszélnek a szülőknek a kettős nevelésről és annak káros hatásairól. Ezért a gyermekek hitoktatásával kapcsolatban nekünk is szólni kellett róla. Első megállapításunk, hogy többféle értelemben beszélhetünk kettős nevelésről, és ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk, ha értékelni akarjuk következményeit.

Az egyik fajta kettősség abból a tényből következik, hogy a gyermekek különböző világnézetű felnőttek között élnek, és nevelőik közt is különböző világnézetű emberek vannak. Ilyenfajta kettősség mindig volt, és ez a kettősség önmagában nem jelent komoly veszélyt a gyermekek vallásos nevelésében, ha szüleik öntudatos keresztények. A különböző felfogású emberek megismerése arra ösztönzi őket, hogy jobban megismerjék hitüket, és így tudatosabban tudnak érte áldozatot is vállalni. Gondoljunk csak arra, hogy a katolikus hitvallás kifejtését és egyben a hittudomány fejlődését is elősegítette, hogy a hittudósoknak a különböző tévedésekre és nehézségekre választ kellett keresniük. Az eredményes keresztény nevelésnek így nem az a feltétele, hogy a gyermekeket elzárjuk a más világnézetű nevelő hatások elől, hanem az, hogy feleletet adjunk felmerülő kérdéseikre.

Veszélyesebb és sok zavart okozó kettősség azonban a gyermekek számára az, ha valamelyik nevelője saját világnézetével kerül ellentmondásba. És ha a gyermek ezt a kettősséget a magát kereszténynek valló szülője életében tapasztalja meg, akkor ennek általában az szokott a következménye lenni, hogy a gyermek előbb-utóbb szembefordul szülője világnézetével. Mindenképpen káros a gyermek lelki fejlődésére, ha a szülő, aki gyermekét hittanra járatja, saját maga nem él hite szerint és nem teljesíti alapvető vallási kötelességeit. Ilyenkor inkább annak a nevelőnek a hatása fog érvényesülni, akire a gyermek fel tud nézni, mert úgy ismeri, hogy meggyőződése szerint él. Mivel manapság viszonylag sok olyan gyerek jár még hitoktarásra, aki szülőjében megtapasztalja ezt a kettősséget, azért minden hitoktató eredményes munkájának egyik feltétele az is, hogy a gyermekekkel párhuzamosan a szülőkkel is foglalkozzék, és saját egyéniségével pótolja azt a keresztény nevelő hatást amit a gyermekek nem kaptak meg szüleiktől.

Végül kettősségről beszélhetünk a hit és a tudomány által szerzett ismeretekben. Ez a kettősség azonban csak látszatellentétet okozhat, hiszen végső soron minden tudás Istentől származik. Ö tanít minket a kinyilatkoztatásban és tőle kaptuk értelmünket, hogy az igazságot keressük és megismerjük. így ha valamely természettudományos igazságot nem tudunk összeegyeztetni hitünk tanításával, akkor vagy az a baj, hogy nem jól ismerjük hitünket, vagy az, hogy tudományos ismereteinkben vagy következtetéseinkben tévedünk. Sajnos a hitoktatás sokáig nem figyelt fel erre a problémára, és ez az oka, hogy ez a látszatkettősség sok embernek okoz ma is hitválságot. (Pl.: Helytelenül jár el az a hitoktató, aki Mózes könyvének első fejezeteit szó szerinti értelemben magyarázva tanítja, figyelmen kívül hagyva a biblikus kutatások eredményeit.) Számítanunk kell rá, hogy azok, akik valamikor gyermekkorukban tanultak hittant, ilyen és hasonló kérdésekben tévesen ismerik hitünk tanítását, és ezért hangoztatják, hogy a hit és a tudomány összeegyeztethetetlen. Ezért feladatunk, hogy figyelembe véve a teológiai kutatások leszűrt eredményeit, úgy tanítsuk a gyermekeket, hogy ne adjunk alapot az ilyen nehézségeknek. Másrészt a szülőkkel foglalkozva helyesbíteni kell gyermekkorunkban szerzett hitismereteinket. Azt is el kell mondanunk a szülőknek, hogy mi hogyan tanítjuk gyermekeiket, és ők hogyan beszélgessenek velük ezekről a kérdésekről.

Az alapvető erkölcsi követelmények tekintetében nincs kettősség a hivő és a nem hivő ember életében, hiszen minden ember egyformán vallja, hogy a jót meg kell tenni, a rosszat pedig el kell kerülni. A jó és a rossz megítélésében lehet ugyan eltérés, de gyermekkorban ezen a területen nincs vitás kérdés. Lényeges különbség azonban, hogy a hivő ember számára a legfőbb törvény a szeretet. Ez sem okoz azonban ellentétet, mert nem fordítja szembe az embert az igazságosság követelményeivel, hanem arra készteti, hogy szeretet- ből többet tegyen, mint amit az igazságosság megkövetel, és adott esetben le tudjon mondani arról, amihez joga lenne. Feladatunk, hogy a gyermekeket ráneveljük arra, hogy valóban a szeretet legyen a legfőbb parancs az életükben.

81