Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Teremtsünk embert képmásunkra"

az előző megcáfolására. — Arra a számos történeti tényre is utalnunk kell, Hogy a kapita- lizálódás elsöprő erejű korában is élt sok áldozatos ember, voltak olyan intézmények, amelyek élő példát szolgáltattak az ember és Isten közötti végtelen különbségre — valamint arra, hogy az ember értéke felbecsülhetetlen. Az ember-kérdés mindmáig azonban az ember és emberiesség középpontjában áll.

Tetteink példaképe: az Isten

Idők sorén ebben az ember- és emberiesség-kutatásban egyre több kiegyensúlyozatlansággal és zavartsággal találkozunk. Akik elfogulatlanul keresték az ember lényegét egyéni adottságaiban és történeti drámájában, azok lépten-nyomon az ember transzcendenciájára bukkantak; arra, hogy az ember minden jellemző tettével fölülmúlja önmagát és többre vágyakozik önmagánál.

Ezt a meglátást először Kant dolgozta fel. Miként válunk emberré? — ezt a kérdést, csak Istenben érthetjük meg; az ember és az Isten kölcsönösen feltételezik egymást. A kan- ti szemléletnek az időszerűségét Eric Weil újból az érdeklődés középpontjába helyezte.6 Weil tanulmányában bemutatja, hogy az ember öntudatlanul is mindig Isten képének tekintette önmagát. Ez a kijelentés fordítva is igaz: amint az ember felismeri igazi adottságait, akaratlanul Istenről beszél. Amikor Kant feltérképezi az emberi értelmet, végül eljut a gyakorlathoz, és így igazolja, hogy erkölcsi törvény Isten nélkül nem lehetséges. Kant filozófiai kutatásában — a korábbi tárgyi szemlélet helyébe — az alanyt állította középpontba. Ez az alanyi ember kilép önmagából, hogy megismerése tárgyát befogadja. Úgy, amint azt már Aqunói Szent Tamás is meglátta. (Vö. C G. II. 77 — Ver. II. 1. 5.) Az emberi ész a feltételes megismerésére alkalmas, a Feltétlent nem képes befogadni, de szüntelenül vágyakozik feléje. Az ember nemcsak az igazságnak a „birtoklására" törekszik, hanem maga is feltárul a Teljesség felé. Ebben az értelemben igaz Karl Rahner meghatározása: „Az ember lényege: Istenre irányuló transzcendenciája".

Mivel Kant egymaga nem tudott megküzdeni az általa felállított „értelmi öntörvényű- séggel", amely szerint a transzcendentális ismeret az emberi tapasztaláson belül marad, és minden tudat közös és általános formáját képezi7 — azért szükségszerűnek látta, hogy kilépjen a puszta teóriából, és a Feltétlen megközelítését az erkölcsi törvényben ismerje fel. Ez az erkölcsi törvény nem más, mint az embert állandóan serkentő kötelességteljesités belső szükségszerűsége. Az embernek — hogy valóban a jót meqteqye — ahhoz gyakorlati példaképre van szüksége, ezért mondja ki Kant: Erkölcsileg szükséges Isten létét felvennií8 Az erkölcsi tevékenyséq útján valósítja meg az ember önmagát, és tettei példaként hatnak másokra. Itt nver választ a kérdés: Mi az alapja annak, hogy az ember Isten kénének qondolja maqát? Tetteiből, a természetben és a társadalomban végzett munkájából érti meg az ember önmagát és itt ismer imago Dei-ként magára.

Pierre Fruchon, Bordeaux-i filozófus, művében részletesen kifejti, hogy miként tör fel az ember természetes gondolkodásában az imago Dei igénye. Ez az igény egyaránt szükségszerűen ielentkezik, akár puszta kivetítésként fogalmazza meq, akár elismeri, hoav az ember előzetesen a teremtő szándékából vált Istenhez hasonlóvá és ennek következtében tükrözi Őt tetteivel a világban.9 — Fruchon ennek a jelenséanek az okát Eric Weil meglátásaiból idézi. ,.Ha véqignézünk a természeten és az élő viláaon — mint Kant mondia —, tekintetünk megáll az embernél (. . .), aki a teremtés végső célja ezen a földön, mivel Ő az egyetlen lény, aki kénes felismerni n célt é« a belsőién már célszerűen formált dolaok tömegét eqv meghatározott célrendszerbe állítani (...) Az ember — bár véqső cél a gyakorlati rendben (letzter Zweck) — mégsem tekinthető a teremtés végső céliának (Endzweck) (. . .). A világ dolgainak, omennvibeg létezésükben füaaő lénvek, szükségük van egy magasabb okra, amely céljuk felé irányítja és ennyiben mondhatjuk, hogy az ember a teremtés végső célja, mert mint erkölcsi alany törvényt alkothat célja megvalósítására és így lehetővé teszi, hogy a természetet alárendelje a végső célnak.”10 Ezen az úton minden létező az ember közvetítésével kaocsolódik a Teliességhez.

Amikor az ember átalakítja a dolgokat, lehetővé teszi, hogy a világ „esetlegességei” többé ne „fenyegetettséget”, hanem „kedvezményt" nyújtsanak életéhez. „A természet lehetőségeket ad arra, hogy az ember a civilizáció útján felkészüljön a magasabb erkölcsre. A természet előrehaladása, a fennálló egvenlőtlenség, a szenvedés és egyéb szükségszerűség ráveszi az embert a közös életre, ahol megalapozza a művészet és a tudomány örömeit. sőt luxusát is."11 Csak aki már civilizálta a természetet, az képes túllépni a meglévő adottságokon, hogy tudatosan gondolkodjék saját egzisztenciáia felől. Az ember tehát saját létezésének mélyebb értelmét akkor fogja fel, ha egy további lépésben már kisza8