Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Rédly Elemér: Hitoktatás pluralista társadalmunkban

Rédly Elemér HITOKTATÁS PLURALISTA TÁRSADALMUNKBAN A következőkben a 6—14 éves korú gyermekek katekézisének azon időszerű kérdéseit vizsgáljuk, melyek azzal a ténnyel kapcsolatosak, hogy a ma hitoktatásra járó gyermekek világnézetileg pluralista társadalomban élnek. Feladatunk a megváltozott helyzetben Minden hitoktató előtt jól ismert panaszok: „Vallásosan neveltem gyermekemet, s most felnőve nem akarja megkeresztelteim az unokámat, nem járatja hittanra, nem viszi temp­lomba, nem engedi, hogy elsőáldozó legyen .. mondják a nagyszülők. — „Nem értem, mi van a gyermekemmel, nem akar szentmisére járni, nem akar hittant tanulni..." pana­szolják a szülők. Ezeket a panaszokat alátámasztják saját megfigyeléseink: sok megkeresz­telt gyerek van, aki nem lett elsőáldozó; elsőáldozás után a gyerekek egy része elmarad a templomból, a hitoktatásról és már bérmálásra sem jelentkezik; egyre kevesebben jön­nek templomba házasságot kötni, és sokan meg sem kereszteltetik gyermekeiket. Ha ezeket az adatokat azoknak a lelkipásztoroknak a szemszögéből nézzük, akik vala­mikor heti 20—30 órában tanítottak hittant, akkor bizony igen lehangoló tényekkel talál­juk szemben magunkat: „Ez lett lelkiismeretes, buzgó hitoktatásunk eredménye? Pedig valamikor tele voltak a templomok, alig győztük az elsőpénteki gyóntatást... Igen, de azóta megváltoztak a körülmények. Világnézetileg is pluralista társadalomban élünk, s a kettős nevelés is érezteti hatását." Valóban ilyen lehangoló a helyzetünk? Ha az Apostolok Cselekedeteinek könyvét olvas­suk, ha az egyház történetét tanulmányozzuk, akkor azt is meg kell látnunk, hogy a ke­reszténység sokkal mostohább körülmények közt is képes volt nemcsak megmaradni, hanem terjedni is. Az ő helyzetüket nézve nincs jogunk panaszkodni, még akkor sem, ha tényle­gesen méltánytalan vagy jogtalan elbánásban van részünk olykor. A kereszténységnek ma is megvan a jövője, s ez a jövő nem függhet attól, hogy orvosolják-e panaszainkat. A megoldást nem másoktól kell várnunk, magunknak kell megtalálnunk a kibontakozás útját. Meggyőződésünk szerint a vallás az ember személyes kapcsolata - Istennel. Keresztény­ségünk pedig még ennél is több: kegyelmi életközösség az értünk emberré lett Istennel. Ez az életközösség nem valamely társadalmi és gazdasági rendszer felépítménye, hanem a világtól független Isten tettekben megnyilvánuló emberszeretetének felismerésén és elfoga­dásán alapuló élet. A kereszténység története tanúsítja, hogy a Krisztust követő keresztény élet bármilyen körülmények közt is megvalósítható, függetlenül a társadalmi és gazdasági körülményektől. Ebből következik, hogy sok keresztény vallásosságának ellanyhulása és megszűnése sem a körülmények megváltozásának szükségszerű következménye. Inkább arról van szó, hogy csak azoknak a vallásossága szűnt meg és csak azok nem tudták vallásos­ságukat gyermekeiknek átadni, akiknek az életében a vallásosság valóban csak felépít­mény, külsőséges szokás volt. Minden törekvésünk ellenére sokan voltak, akik nem rendel­keztek elegendő hitismerettel ahhoz, hogy a hittel kapcsolatban felmerülő kérdésekre vá­laszt tudtak volna keresni, akikben nem volt annyi áldozatkészség, hogy hitükért komoly áldozatot is tudtak volna vállalni. Jó katolikusok voltak, de nem tudatosan. Kitartottak, de csak addig, amíg a körülmények is segítették őket. Ezek után, ha arra gondolunk, hogy 10—20—30 év múlva azok alkotják majd keresztény híveinek derékhadát, akik ma hitoktatásra járnak, akkor a ma hitoktatásra járó gyermekek számából arra kell következtetnünk, hogy az elkövetkező évtizedek keresztényei vallási és világnézeti szempontból kisebbségi sorsban fognak élni. Olyan keresztényekké kell tehát nevelnünk a ma hitoktatásra járó gyermekeket, akik elegendő tudással és még inkább elegendő áldozatkészséggel rendelkeznek ahhoz, hogy hitük szerint éljenek, hogy hitüket ne csak megőrizzék, hanem tovább is tudják adni. Erre a keresztény tanúságtételre csak öntudatos közösségben élő keresztények képesek, hiszen egy olyan társadalomban kell tanúságot tenniük hitükről, mely a maga elméleti és gyakorlati anyagelvű világnézetét anyagi jólétben, megfelelő kulturális szinten vallja és éli, és a hírközlő-eszközök szinte ki­zárólagos birtokában terjeszti is. Ezt a feladatunkat akkor tudjuk teljesíteni, ha elérjük, hogy a hitoktatásra járó gyermekek valóban mint a legdrágább kincset ismerjék meg és értékeljék Istennek irántunk való szeretetét, örömüket találják Jézus szeretetében és tudatosan épüljenek bele az egyház 80

Next

/
Oldalképek
Tartalom