Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Charytanski, Jan: Katekézis és liturgia
A liturgia mint világ felé fordulás Deharbe klasszikus katekizmusa szerint a keresztény életre való nevelés tényezői a következők: a parancsok megtartása, a halálos bűn kerülése, a kegyelmi állapotban való állhatatosság és mindebből érdemgyűjtés a mennyország számára. Az egyház Noé bárkájára emlékeztet, amely ott úszik az egyetemes romlás vizén, miközben az örökkévalóság kikötője felé tart. A megváltozott keresztények legfőbb erénye az engedelmesség. — Az Egyházról szóló konstitúció az egyházat az üdvösség egyetemes, tehát minden emberre kiterjedő szentségének nevezi, a liturgikus konstitúció szerint pedig az egyetemes egység jele. Az Egyház és világ viszonyairól szóló konstitúció rámutat a keresztények tevékenységének széles területeire az emberi élet minden ágában. Az 1977-es szinódus magáévá teszi ezt a gondolatot, központban a „compromissio christiana" fogalmát állítja, ami azt jelenti, hogy a keresztény ember elkötelezett a mai élet minden problémájában. Óvott azonban attól, hogy elhanyagoljuk a keresztény tevékenység sajátos jellegét. — Felvethetjük a kérdést, vajon <csak bizonyos taktikai megfontolással állunk-e szemben, vagy visszatérés ez az igazi keresztény lelkiismereti állásfoglaláshoz? Az 1977-es szinódus a szentségeket olyan jeleknek nevezte, amelyek a keresztényeket a világ felé fordítják. Milyen alapon? A Zsidóknak írt levél alapján egészen pontosan magunk elé állíthajuk Krisztus alakját. Úgy jelenik meg mint egyetlen főpap, mint közvetítő Isten és emberek között. Mint az Isten, a Szentháromság örök szeretetének kinyilatkoztatása és kegyelmet hozó közeledése az emberhez. Emberi mivoltában pedig — benne, mint tökéletes emberben — az emberiség tér vissza az Atyához, megadva neki az Őt megillető tiszteletet és engedelmességet. Jézusban két út találkozik: Isten szeretetének leszálló, és az embereknek Istenhez emelkedő útja. Benne valósul meq az embereket megszentelő istentisztelet, amely az egyház egész liturgiájának alapja. A szentségekben Krisztus mint főpap egyesíti magával az embert, belekapcsolja a megszentelő istentiszteletbe, arra hívja és teszi alkalmassá, hogy élete az Atyának tökéletes tisztelete legyen. Krisztus egész élete az Atyának nyújtott hódolat volt, ezért az Egyháznak és a mai világnak viszonyáról szóló konstitúció „lelki áldozat” címen felsorolja a társadalmi és egyéni élet különböző területeit. Krisztus embermivoltában az Atyának és az O üdvösségtervének volt jele. Ma ez a jel Krisztus Teste, az egyház. Az üdvösség fogalma azonban többet jelent számunkra, mint a mennyországba való jutás. Az üdvösség műve mint „új teremtés" magában foglalja az egész valóságot, ez az egész világnak Isten felé irányulása, amely állandóan megújul. Minden megkeresztelt és meg- bérmált ember is jel az előbb említett értelemben. Pészt vesz az úi teremtés művében, amikor a közös felajánláskor Krisztussal együtt Isten felé irányítja a világot, amelyet az emberben megérintett a bűn. Minden szentség az embernek Krisztussal való találkozása, aki meghív és alkalmassá tesz az istentiszteletre. A szentségek ünneplésében megvalósul a minket hívó Krisztus és a kötelezettséget vállaló ember párbeszéde. Ez a kötelezettségvállalás még a betegek szentségében is megvan, amikor az ember a getszemánikerti állapotban is meghívást és képességet nyer arra, hogy Krisztussal együtt felajánlja szenvedéseit az eaész világ javára. így válik a keresztény ember élete a szentségek segítségével az Atya tiszteletévé, az egész egyház jelszerepében való részesedéssé, amikor a keresztény ember vállalja azokat a kötelezettségeket, amelyek ebből a szerepből adódnak. Ezért az 1977-es szinódus úav beszél a szentségekről, mint olyan jelekről, amelyek a keresztényeket a világban való küldetésük felé irányítják. A szentségekre való előkészítés olyan nevelés lesz. amely alkalmassá tesz arra, hogy a szentségek szertartásaiból kiolvassuk ezt a meghívást és ezt a kötelezettséget. A katekézisben tehát nem beszélhetünk a szentségekről, mint önmagukba zárt — tehát csak az egyént gazdagító — valóságokról. A katekézis tantervében meg kell mutatni az összefüggést az egyház és azon emberek élete között, akik számára Krisztus ezeket a szentségeket rendelte. Nem beszélhetünk tehát az eukarisztiáról anélkül, hogy az egység és szeretet oroblémájáról ne szólnánk. Nem lehet megmagyarázni a keresztséget anélkül, hogy ne tudatosítanánk az új teremtésben való részesedésünket. A betegek szentségével kapcsolatban beszélnünk kell a szenvedés, a betegség és a halál összefüggéséről. A házasság szentsége a családra és a családi életre történő előkészítésre fordítja fiovelmünket. A szentségek segítségével az emberi élet előtt új távlatok nyílnak és teológiájukban világosságot és erőt találunk az élet emberi problémáinak megoldására. » • • A liturgia tehát nem lehet és a maga valóságában sem egyszerű tananyag, ennél több: elsősorban forrása a katekézisnek. Ha elmélyedünk benne, megtanuljuk, hogyan kell keresztény módon nevelnünk. Ezenkívül a katekézisnek célja is. Tudatában vagyunk Krisztus egye76
