Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az öregkor szociológiája és a lelkipásztorkodás
nek felismertetése. — Azok esetében, akik megtalálják helyüket az idős korban, a lelkipásztori feladat a segítő melléállás, majd gyengülés esetén a biztatás, támogatás. — A legnehezebb feladat az állapotukat elfogadni nem tudók iránti helyes magatartás. Ilyen esetben nem annyira a szónak van szerepe, mint inkább a tettekben megnyilvánuló szeretetnek, a szenvedővel való őszinte eggyéválásnak („sírni a sírokkal”). — Egy betegsége vagy öregsége ellen tiltakozó ember számára egy fiatal egészségesnek biztatása távoli üres szólamnak tűnhet. A szóhoz ilyenkor az alapot a hallgatás — a hosszas hallgatás, az együttérző odafigyelés — teremtheti meg, amelyben a szeretet megjelenhet. A KERESZTÉNYSÉG ÜZENETE AZ ÖREGEKNEK. — Az öregség Isten ajándéka, nem összeomlás. Minden korosztály keresztényének feladata, hogy megtalálja Isten aktuális akaratát, jelenlévő Országát életében, jelenjében. A keresztény élet teljessége: azonosulni Isten jelen pillanatbeli akaratával, azzal, amit Isten most kíván tőlem — és szeretettel válaszolni Isten megszólítására (Mt 6,33—34). Az öregség Isten, ajándéka, a külső körülmények által megvalósuló kegyelem, mert olyan lélektani-emberi helyzetet teremt, amely egyedülálló módon teszi lehetővé az alapvető krisztusi misztériumok mélyebb megértését; az öregedés elkerülhetetlenül szembesít minden embert a szenvedés, a halál problémájával — a keresztény embert pedig különösképpen a megváltásnak, a szenvedés értelmének, a feltámadásnak kérdésével. Fel kell tehát ismernünk ennek az életformának nehézségeiben Isten ajándékát (gratia externa), amely által lehetővé teszi, hogy — noha talán fájdalmas úton — egzisztenciánk mélyéig megsejtsük Krisztus életének, halálának és feltámadásának egységét, és saját keresztény létünkben Krisztussal való egységünk titkát. így új értelmet kapnak az egyes szentségek is: a kereszt- ség, amelyben Krisztus halálát és feltámadását öltöttük magunkra; a bérmálás, amelyben Krisztus életéről — haláláról és feltámadásáról — való tanúságtételre vállalkoztunk; a bűnbocsánat szentsége vagy a betegek kenete, amelyekben kifejezzük hitünket, hogy lelki vagy testi elesettségünkből Krisztus által fel tudunk kelni, hogy gyengeségeinket vállaljuk a szenvedő Krisztussal egyesülten, s hogy mindehhez erőt is kapunk Istentől; — új színt kap a házasság szentsége is, amelyben a házasfelek végleg elfogadják egymást, s elindulnak egy úton, hogy életüket adják egymásért, amint Krisztus életét adta egyházáért (Ef 5,25) (az idős korúak házasságában sokszor különösen is konkrétan élik ennek valóságát); s végül és különösképpen az eukarisztia, amelyben újra és újra egyesülünk Krisztus halálával és feltámadásával, s vállaljuk, hogy Jézus „tegyen minket is örök áldozattá” (3. kánon). — Micsoda új erőt jelenthetnek a szentségek ilyen szemléletben az idősek számára. Milyen egyedülálló módon tapasztalhatják meg így az egyház kegyelmi, szentségi életében saját idős életük jelentőségét és hasznosságát — jelentőségét saját krisztusi érlelődésük, Krisztussal való azonosulásuk szempontjából, és hasznosságát a szenvedés vállalása által az egész Test javára (Kol 1,24). Az öregség tanúságtétel. Minden kereszténynek Isten szeretetéről kell tanúságot tennie, de az öregkor sajátos feladata, hogy tanúskodjék Isten hűségéről, szeretetéről, a keresztény reményről, a túlvilágba vetett hitről. A keresztény öregség tanúságtétel: a mosolyt, békét sugárzó idősek, vagy a szenvedésüket Krisztussal egyesítő betegek tanúskodnak a megváltásról, a szenvedés értelméről, a feltámadásról (Kol 1,24). Az öregség küldetés a korosztályok közötti ellentétek legyőzésére. Küldetés tanúságtételre: hogy az öregség nem jelent feltétlenül bezárulást, nem jelenti a szív összeszűkülését, nem jelenti a fiatal korosztályok, az új felé való bezárulást. Malakiás a messiási korról azt jövendölte, hogy Illés próféta majd megszünteti a korosztályi feszültségeket: „Az apák szívét újra fiaik felé fordítja, és a fiák szívét apáik felé.” (Mai 3,24) Az öregség tehát az evangélium szellemében nem elvesztett csata, hanem elérendő cél; a beteljesülés utolsó lépcsője, Jézus életének utolsó állomása, amely megelőzi a feltámadást. Az evangélium szellemében leélt élet végén a keresztény öregek elmondhatják Simeon szavait: „Most bocsásd el szolgádat Uram .. , hiszen már látták szemeim az üdvösséget”, — már itt az életben is, s most jóságodból azt várják, hogy színről színre is megláthassák azt. Irodalom: 1. Bartus I.—Kilényi G.: Nyugdíjasok kézikönyve, Bp. 1977. — 2. Bromley D. B.: Az öregedés pszichológiája, Bp. 1972, — 3. Brouwer H. J.: Die Kirche im Dienst an den alten Menschen — in: Alter, Altern, Altenpastoral (Hg: Zauner—Erharter), Wien, 1973. — 4. Caillot R.: A harmadik életkorban, Mérleg, 1977. 35—44. — 5. Deeken A.: öregszünk, de győzzük, Wien, 1975. — 6. Etlinger L.: Nachbarschaftshilfe für alten Menschen, Familien, Kinder — in: Diakonie der Gemeinde (Hg: Wiener—Erharter), Freiburg—Basel—Wien, 61
