Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: Az öregkor szociológiája és a lelkipásztorkodás

megállapítása szerint is — minden korban elsősorban vallásos gyökerekből táplálkozott (9,209). — Manapság különösképpen szükség van arra, hogy a Szentírás szellemében helyesbítsük az idősekről, az idős korról kialakult szemléletet.

A szemléleti nevelésnek különböző területei vannak: Már a gyermek-, illetve az ifjúsági katekézisnek fel kell figyelnie arra, hogy az öregség korunkban új súllyal jelentkező kérdés; ezért az eddigieknél jóval alaposabban kell szólnia az idős kor keresztény megítéléséről. Foglalkoznia kell az idősek tiszteletével, szeretetével, gondozásával, s egyidejűleg rá kell mutatnia sok természetesként elfogadott magatartásforma tarthatatlanságára. — Feladatuk továbbá az általános tudatalakításban a szentbeszédeknek és a felnőtt keresztényoktatásoknak. Ezeken kívül és túl azonban a lelkipásztorkodásnak meg kell találnia a módját az öregkorra való speciális felkészítésnek is, amely elsősorban az öregedő korosztályt érinti. Segítségére kell sietnie az öregség előtt állóknak abban a kérdésben, hogy hogyan tudják keresztény lelkülettel gyümölcsözővé, derűssé tenni az öregedés, illetve az öregség éveit. — E felkészítés ma még úttörőket, úttörőmunkát igényel, de a munkának meg kell kezdődnie (vö. 5; 16)1

A keresztény közösség és a lelkipásztor kapcsolatai az idősekkel

Amint a lelkipásztorkodásban már régóta kialakultak az egyes korosztályok lelkipásztori ellátásának sajátos feladatai, módszerei, úgy ma a lelkipásztorkodásnak különösen fel kell figyelnie a 3. életkorra, a gerontológia által vázolt igényekre, feladatokra. A feladatok természetszerűen ismét különbözőek lesznek — az idősek életkorától, egyéni állapotától függően;

Ha a társadalom a 60—75 éves „öregedőkkel" szemben legfontosabb kötelességének azt tartja, hogy felhasználja élettapasztalataikat, hogy olyan helyre állítsa őket, ahol nem annyira a fiatalos képességekre — rugalmasságra, erőre — van szükség, mint inkább a megfontoltságra és bölcsességre, akkor kézenfekvő a kérdés a lelkipásztorkodás számára is: Felhasználja-e azon idősek segítségét, akik szívesen részt vállalnának az egyházi, egyház- községi feladatokból?

Az ágy hoz kötött öregek legnagyobb fájdalma, legfenyegetőbb réme a magány. Egyes egyházközségekben hazánkban is a jó erőben levő idősek rendszeresen látogatják az ágyhoz-, házhozkötötteket. (Az ősegyházban az özvegyeknek sajátos feladatköre volt. A mai lelkipásztorkodás miért nem hívja jobban segítségül a mai öregeket, özvegyeket — a templomdíszítésen kívül különböző manuális vagy apostoli munkákra, köztük elsősorban éppen a lakáshoz kötött öregek látogatására, gondozására?!) — Másutt gyermekek vagy fiatalok látogatják rendszeresen, vagy egyes ünnepi alkalmakkor az időseket: énekelnek nekik, elbeszélgetnek velük, felolvasnak egy-egy részt a Szentírásból, vaqy kis ajándékkal kedveskednek. Az ilyen találkozások nyilván mindkét fél számára jelentősek.

Külön kérdés a lakáshoz kötött idősek áldoztatásának kérdése. Buzgó lelkipásztorok elsőpénteken sokuknak viszik el az oltáriszentséget, de arra többnyire már nem maradhat idejük, hoqy valóban ünnepélyessé tegyék ezt az áldoztatást, és hogy néhány percre le is üljenek, elbeszélgessenek az öregekkel. Nem is szólva arról, hoqy ezen idősek közül sokan

— amíg el tudtak járni a templomba — napi áldozok voltak. És most örülhetnek, ha havonta áldozhatnak. — E súlyos lelki szükség kielégítésére — a római rendelkezéseknek meqfelelően — a világ több országában s néhány esetben hazánkban is kialakult már a gyakorlat, amely szerint a lelkipásztorok engedélyt kérnek a főpásztortól arra, hogy alkalmas világiak áldoztathassanak (gyakran éppen fiatal nyugdíjasok). Ha megfelelő számban vannak ilyen személyek, akkor lehetségessé válik az idősek rendszeres áldoztatása, s akkor megoldhatóvá válik az is, hogy mind több idősnek felajánljuk ezt a kegyelmi lehetőséget.

— Az időseknek az egyház szentségi életébe való bekapcsolását szolgálja továbbá az az ismert római rendelkezés, amely megengedi, hogy főpásztori engedéllyel bizonyos alkalmakkor a beteg lakásán misézzenek, lehetőleg barátok, rokonok részvételével.

Az idősek általános problémája — nemcsak a járóképteleneké — a közösségből való kiszakadás, az izolálódás. Szétszórtan sok kezdeményezéssel találkozhatunk már, amelyek segíteni próbálnak ezen. Főképpen Lékai bíboros úr kezdeményezései óta több helyen bevezették az öregek-, nagymamák- vagy nyugdíjasok miséjét vagy napját. Ilyen és hasonló kezdeményezéseknek igen nagy a jelentősége. Egy meleg, családias hangulatú egyházközségi „idősek napja" — különösen ha évente 2—3 alkalommal is sor kerül rá — alakítóan hat az egyházközség egészére. Az idősekben felébreszti a hovatartozás tudatát: megtapasztalják, hogy szeretik, tisztelik őket, hogy imádkoznak értük és velük — ez éltető erő számukra. A felnőtt korosztályt pedig figyelmezteti az öregekért való felelősségre, az öregek, betegek kegyelmi szerepére Krisztus Testében. (Szerencsés, ha a felnőttek minél töb59