Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az emberi méltóság a kereszténységben
Azt hiszem, ebbe a gondolatkörbe kell beállítani azokat a kérdéseket, amelyek az ember személyi méltóságával kapcsolatosak: a szociális igazságosságot, a rabszolgaságot, a nők egyenjogúságát és a faji kérdést. Ma ezeket a problémákat mind a forradalom, a gyökeres társadalmi változások szempontjából nézzük, és abból indulunk ki, hogy a szabadság a legalapvetőbb személyi adomány. A kereszténység ebben az értelemben nem érezte magát forradalmi tényezőnek. A forradalma belső és szellemi természetű volt: azt tedd embertársadnak, amit te is elvársz tőle; ha jogos panasza van ellened, akkor előbb békülj ki vele, és csak utána várd, hogy Isten megsegít; az egész világ hatalma és gazdagsága nem segít rajtad, ha lelkedet nem mented meg; Isten csak akkor bocsát meg nektek, ha ti is megbocsáttok másoknak. Sőt a programban ez is szerepelt: ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni, ha átkoz téged, te viszonozd áldással. A megértést és a megbocsátást úgy kell gyakorolni, ahogy a mennyei Atya teszi, aki felvirrasztja napját jókra és rosszakra egyaránt. Az egyháznak ilyen tételek alapján az volt a feladata, hogy mindig a jelen nemzedéket üdvözítse, illetőleg hogy őket vegye rá Krisztus követésére. De az emberek mindig meghatározott jogrendben és hagyománykörben éltek. Azokból kilépni nem volt könnyű. Főleg azért nem, mert például a társadalmi igazságosság fogalma nagyon is függvénye egy meglevő berendezkedésnek. Ha az egyház tett valamit a rabszolgák felszabadításáért, a nők egyenjogúságáért vagy a faji megkülönböztetés elkerüléséért, azt nem társadalmi vagy politikai forradalom formájában tette, hanem az egyetemes szeretet parancsa alapján. Ha a rabszolgát és a gazdáját elvezette odáig, hogy egymásban testvért lássanak, az mind az üdvösség szempontjából, mind a társadalmi fejlődés szempontjából óriási lépés volt. Társadalmilag és szociológiailag akkor senki sem beszélt olyan értelmű egyenlőségről, mint manapság. Az alá-fölé rendeltség is természetesebb volt. A döntő kérdés az emberhez illő bánásmód maradt. Amikor Pál apostol a házasság rendjét úgy fogalmazza meg, hogy az asszony engedelmeskedjék férjének, s a férj pedig szeresse feleségét, mint ahogy Krisztus szereti egyházát, ez abban az időben szintén egyszerre volt az üdvösség és a földi boldogság útja. A kereszténység a többnejűség és a válás eltiltásával gyökeresen szakított a keleti felfogással, amely a nőket háttérbe szorította. De gondolnunk kell arra is, hogy a régi gazdasági és társadalmi élet a családok önállóságán nyugodott. Mai értelemben vett ipar, kereskedelem, hivatalnoki kar, kulturális és szociális intézmények nem voltak, ahol a nők a családon kívül életlehetőséget biztosítottak volna maguknak. Ma különösnek tartjuk, hogy nemcsak keresztények, hanem egyes klerikusok is tartottak rabszolgát a birtokukon. Ez akkor az általános gazdasági élet formájához tartozott. Az erkölcsi kérdés az volt, hogy ki hogyan bánik szolgájával. Az egyházban az elvi meglátás ott diadalmaskodott, hogy rabszolgákból nemsokára papok, püspökök és pápák lesznek. Hasonló megállapítást tehetünk a későbbi jobbágyságra vonatkozóan is. Ha egyszer valahol már megfogalmazták az ember méltóságát és jogait, sőt annak isteni szankciót adtak, akkor a fejlődés menete biztosítva volt. Ezt még az egyének és korok rövidlátása vagy visz- szaélése sem tudta megakadályozni. Természetesen a teológiának nem az a feladata, hogy a régi kor tévedéseit menteaesse, hanem az, hogy a mai hívőnek világos látást adjon, illetőleg, hogy segítsen kiküszöbölni az egyház életéből minden visszaélést és tévedést. A manapság sokat hangoztatott egyházi reform szellemét csak az érti meg, aki meglátja a zsinat igazi törekvését: az egyháznak a mai világban kell képviselnie Krisztust. Küldetésének úgy tesz eleget, ha az üdvösséget együtt nézi az ember egyéni és társadalmi tökéletesedésével. Nem az az eszmény, hogy türelmesen elviseljük az életben levő rosszat, hanem az, hogy igyekszünk megszüntetni minden rosszat, ami hatalmunkban áll. A türelemre akkor is marad elég alkalom. Ma örülünk az olyan tanulmányoknak, amelyek például megvilágítják a nő helyzetét az egyházi jogrendben, és kimutatják az egyoldalú keleti hagyomány maradványait,8 vagy amelyek eligazítást adnak a faji kérdés múltbeli és jelenkori megnyilvánulásairól vagy veszélyeiről.9 A felvilágosodás korának valláskritikáia szerette úgy beállítani az egyházat, hogy ott a teológusok egy „i betű” vagy elvont fogalmak miatt hirdettek harcot. Lehet, hogy ilyenek is akadtak. De aki a mai teológiai irodalom keresztmetszetét megnézi, vagy figyelemmel kíséri a hivatalos egyházi meanvilatkozásokat — akár a pápai hivataloktól, akár nemzeti zsinatoktól származnak —, azokban az ember méltósága és jogai helvet kannak. Mégpedig úgy, ahogy azokat ma értelmezzük. A hit, a vallás nem lehet oldalhajtás, hanem az a szerepe, hogy a teremtett embert tökéletesítse, a benne levő eaész isteni gondolatot felszínre hozza. Ügy, ahogy Tennyson egyik költeményében Nisszai Gergelyre támaszkodva k'feiti: Az ember teremtése még tart. A korok és nemzedékek váltakozása is ezt szolgália. A homály miatt még nem látiuk, hogv ki lesz az ember. De ha a prófétai szem a távolban meapillantja a véaső célt, amikor maid a népek measzámlálhatatlan nyelven ezt az allelu- ját éneklik az Alkotónak: Beteljesedett! Az ember elkészült! 5
