Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - "Krisztus követségében járunk" (2Kor 5,20) (A bp-i Szent Imre Plébánia munkaközössége)
fiatal fiú és lány préselődött a szobámba, hogy ezt az idegölő munkát a betegek helyett elvégezze. Két estén át (kb. éjjel 1 óráig!) dolgoztunk. De nem éreztük egy cseppet sem terhesnek ezt a munkát. Ahányon voltunk, letelepedtünk az asztal köré, ágyra, dohányzó tetejére és végül a földre, — kinek hol jutott hely, — és pár szem sütemény, pár pohár cola mellett megkezdődött a „házibuli”. Valójában ez nem is volt más! — A dia-keret csak kedves ürügy volt a jó Isten részéről. Kettőnek, háromnak... 12-nek, 13-nak összejönni az Ű nevében, — ez volt a valóság! — Egyik fiú magával hozta a gitárját. Öt felmentette a kollektíva a munka alól: csak játsszon: mert úgy hangulatosabb! Es mikor kezdték, hogy „Köszönöm Neked Istenem, köszönöm az egész életem ..." nekem ki kellett mennem a konyhába, egy kicsit sírni, — az örömtől! De találkoztam ott mással is. Az egyik fiúval, aki ezekben a napokban kiskatona idejét töltötte. Erre a két estére eltávozást kapott. Más programot tervezett be magának, de nem tudott ettől a társaságtól elválni, „Lemondom a haverokat, Köztetek kell maradnom, mert itt teleszívhatom magamat valami olyannal, amit máshol nem találok!” Szégyenkező meghatottsággal mondta ezt, és végig velünk maradt. A harmadik nap reggelén, előírás szerint csomagolva készen állt a munka. Valaki leszállította a Tanácsnak és kapott érte: 86-Ft-ot. Igen: Nyolcvanhat forintot! — A gyerekek elgondolkodtak. A vélemények közül talán csak egy kívánkozik most ide: „Tudjátok... ezek után mindig elgondolkodom majd, mielőtt megeszek egy kétforintos fagyit!” — A Hárs-hegyen pedig folytak a kezelések ... A második hét végén már mehettünk látogatóba. Betegjeink szegény, zavarodott arcán leírhatatlan volt az öröm. S talán első tudatos kérdésük ez volt: „Mi van a munkával?” „Megvan, — mondtam én — és el is hoztam az árát!” A néni meg sem kérdezte, mennyi az, csak megölelt: „Legyen mind a tiéd!" Csak a szeretet képes ennyire boldogítani! Ezekben a napokban mindenki az volt körülöttem! A gyerekek, mert együtt lehettek. A betegek, mert még elborult agyukkal is felfogták, mekkorát segítettek rajtuk. Hiszen ezért jutottunk (volna!) 86 Ft-hoz, amit szép finoman ugyan, de nem fogadtunk el. Nem lehetett azt a két estét nekünk pénzzel megfizetni ! A SZERETET NEM ISMER LEHETETLENT! Két 70 év körüli idős, beteg néni. Testvérek. Az egyik gyermekkorától elmebeteg, a másik ... Igen: a másik súlyos beteg lett 1977. decemberében. Kórházba került és nagy műtéten esett át. A lakásban maradt magányosan a tehetetlen, üldözési mániában szenvedő R. néni. Valamit tenni kell! Ismét egy-két segítő kézre és szívre van szükség! És az egyik reggeli Rorate után „beindult a gépezet”. Lehetetlenség, hogy ne találjunk megoldást! Valaki máris elvállalta az első napot. Felszaladt, megnézte, ég-e a kályhában a tűz; vitt egy kis ebédet stb. Aztán valaki elvállalta a második napot is, a harmadikat is és a huszonharmadika! is ... Befizettünk a közeli étkezdébe és onnan vittük mindennap a meleg ételt. A társaságnak most szívügye volt ez a testvérpár. Egyetlen napra sem hagytuk magára a lakásban lévőt és egyetlen látogatást sem hagytunk el annál, aki a kórházban feküdt. — Váratlanul ért mindannyiunkat a kórház intézkedése. Karácsony szent estéjére hazaengedték a beteget. Öröm volt ez, de egyben gond is. Ű sírdogált a legjobban, hogy mi is lesz odahaza, hiszen ő még nem tudja ellátni magát, testvére alkalmatlan erre; nincs elegendő tüzelő, nincs tartalék élelem és az üzletek zárva, — egyszóval: sírva-örülve érkeztünk a lakásba december 24.-én délután 3 órakor. És akkor újra, gyorsan tenni kellett! Mindenkinek egy kicsit, de azt pontosan és ügyesen, — hiszen ezen az estén mindenkinek otthon kellett elsősorban helytállnia. A templomi pásztorjáték után, — ahonnan szintén nem hiányozhattunk —, találkoztunk. Volt köztünk még 5 és 6 éves kicsi leány is, és velük együtt váratlanul betoppantunk a két magányos öreghez. Már a bejárati ajtónál felhúztuk a karácsonyi dalt játszó harangot és bevonultunk „hosszú, tömött sorban”. Mindenki vitt valamit: pár gallyat saját karácsonyfánkról, hogy nekik is legyen. Gyertyát, hogy annak fénye mellett imádkozhassunk.Mákos és diós beiglit, mert hát valahogy az is hozzátartozik a karácsonyhoz. A kicsik markában pár szem szaloncukor és más apróság. Aztán gyertyát gyújtottunk, imádkoztunk, énekeltünk. Már úgy gondolom csak addig, amíg a meghatottságtól tudtunk. . . Ilyen igazi betlehemezés azt hiszem egyikünknek sem volt még az életében! — Mire hazaértünk, a mi fánkat is meghozta a kicsi Jézus, — és míg alatta álltam, érthetetlen módon, örökké a két néni szegényes gallya volt lelki szemeim előtt. Valahogy az szebb volt, mint a mi fánk... És eljött a szilveszter estéje. Meg kell oldani ezt is! Mert enni ma is kell, fűteni ma is kell, — ünnepelni ma is jó lenne! A Plébánia szakácsnőjétől kaptam egy láboska meleg ételt, de ünnepi kocsonyát és egy üveg finom bort is. Hadd legyen mivel búcsúztatni az óesztendőt. Mikor bekopogtam a nénikhez, már csak sírva néztek rám az örömtől.... hiszen remélni sem merték, hogy így megoldódik majd minden napnak a maga gondja! íme: ma is van terített asztal, — szeretetből! És még most is emlegetik, hogy ilyen 52
