Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Az emberi méltóság a kereszténységben

olvashatja. Ez a mérték jelent meg Jézus Krisztusban, akiben az isteni személy, a Fiú lett emberré. Bemutatta, hogy a személyes autonómia hogyan teljesül az Istennek és az embernek való önátadásában, a szeretet megvalósításában. Mindent odaad, és ezáltal maradék nélkül megtalálja önmagát. Mások szabadságát is tiszteletben tartotta, mert az embert csak emberhez illő módon akarta kezelni. Ezért élete, működése nem nyomasztó, hanem inkább szabadítólag hat. Bárhol nyitjuk ki az Újszövetséget, mindenütt arról van szó, hogy Isten szereti az embert, türelmes iránta, s minduntalan kész a megbocsátásra. Különösen magáénak vallja a kicsinyeket, a szenvedőket, az üldözötteket és azokat, akik magukon nem segíthetnek. Jézus tehát különös figyelemmel felszínre hozza az ember személyes méltóságát. Tanításában és viselkedésében az egyenlőség is tükröződik, sőt erőt ad ahhoz, hogy testvéri szeretettel forduljunk egymás felé. Aki benne hisz, annak hatalmat ad, hogy Isten gyermeke legyen. Ügy azonosítja magát mindenkivel, hogy magára vállal minden jót és rosszat, amit az emberek egymás számara tartogatnak (Jn 1,12; Kóm 8,29; 2Kor 3,18). Jézus szemében az embernek embersége jogán van értéké, nem pedig társadalmi helyzete, javai vagy hatalma folytán.1

Itt tehát az ember személyes méltósága természetfölötti koordinátákban fejeződik ki. Aki a hit és a keresztség által magára ölti Krisztust és így az Atya gyermeke lesz, annak tudnia kell, hogy új hivatása mellett minden természetes különbség hatályát veszti: „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szaoad, térfi vagy no, mert mindnyájan eggyé lettetek Jézus Krisztusban" (Gál 3,28). Az üdvösség története tehát arról tanúskodik, hogy Isten azt az eredeti képet, amelyet a teremtés kirajzolt bennünk, tovább színezte és elevenítette. Gondoskodott arról is, hogy a történelem pora véglegesen ne lepje be, és az önzés ne torzítsa el. Az ember a lét rendjében kapott valamit, amiből nem tud többé kivetkőzni, s ami őt az egész anyagvilág fölé emeli. A történelem felmutatja ugyan a bűn egész skáláját, amellyel az ember a személyes méltóságot magában és másban megcsúfolta, de mindig hajtja valami, hogy a tisztelet és megbecsülés jeleit is kimutassa. Ha a személyt magában nézem, akkor számára az élet az a küzdőtér, ahol szabadságát és képességeit összeméri a külső adottságokkal. De ha a teremtés' és a megváltás világánál szemlélem, akkor „a történelem az a horizont, amelyen belül az isten és az ember közötti szeretet megvalósul. Ennek a szeretetnek a kifejezője az, Isten szava és az ember válasza. Az ember ezt a szeretetet a maga testi és világhoz kötött valóságában éli meg. Átéli a meghívást, a vonzást és a képesítést, azután szaoad tetteivel és szenvedéseivel beleáll abba a hazatérési folyamatba, amely az egész mindenséget visszaviszi teremtöjéhez".2

Keresztény felfogásban tehát az ember sem létében, sem lényegében nem független az Istentől, aki teremtette és aki egy végső cél felé irányítja. Ezért amikor humanizmusról beszél, valójában akkor is isteni mértéket alkalmaz. Ennek a keresztény humanizmusnak a jellegzetességét foglalja szavakba a protestáns teológus, Emil Brunner: „Minden kultúrkörre és történeti fázisra áll a kifejezés: Mondd meg milyen az Istened, és én megmondom neked, hogyan állsz emberségeddel."3 Ilyen keresztény humanizmus csillan ki Dosztojevszkij regényeiből. André Gide megállapításai szerint a nyugati irodalomban a regény szinte kizárólag csak az emberek közötti kapcsolatot tárgyalja. Azt, hogy milyen közöttük az értelmi, érzelmi, családi vagy szociális kapcsolat. De az írók gyakorlatilag alig térnek ki arra, hogyan viszonylik az ember önmagához és Istenhez. Dosztojevszkij hőseit igazában nem a betegség és a holnaptól való félelem gyötri, hanem Isten, az ő igazságossága, irgalma és gondviselése.4 A keresztény humanizmus testet öltött Jézus Krisztusban, akiről azt valljuk, hogy ő isteni módon ember, azért lehetett minden emberi magatartásnak és kapcsolatnak a mértéke.

Mi erről a kegyelmi magaslatról tekintünk vissza az úgynevezett „természetes humanizmusra" is, s meg merjük kérdezni, hogy van-e egyáltalán természetes humanizmus? Ha az ember a lét síkján az Isten képe, és a megváltás mint felülről jövő ajándék lépett bele történelmünkbe, akkor a transzcendens erők bennünk működnek, akár gondolunk rájuk, akár nem. A teológia ismeri az „anonim keresztények" fogalmát, s azokat érti rajtuk, akik lelkiismeretüktől vezettetve keresik az igazságot és vállalják emberi kötelességeiket. Ilyen értelemben a humanizmus valódi összekötő kapocs lehet a különféle világnézetű emberek között. A kinyilatkoztatás és az egész üdvtörténet azt igazolja, hogy az ember „Isten szerete- tének címzettje"5, ezért vagy a szeretet irányába fordul, vagy védekezik ellene, de tulajdonképpen sohasem közömbös vele szemben.

Korunkban az Isten nélküli humanizmusnak talán leghangosabb képviselője Jean-Paul Sartre, aki az ember lényegét a szabadságban, az Istentől és a közössségtől való függetlenségben látja. A szabadság nála azt jelenti, hogy sem előttünk, sem mögöttünk nincs olyan fény vagy érték, amelyhez igazodnunk kellene. Nincs olyan horgony, amelybe létünk belekapaszkodhatnék. Az vagyunk, amivé tesszük magunkat, és ha feneketlen ingoványbán ver3