Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 1. szám - KÖRKÉP - Kiss László: Az egyház új humanizmusa

összefoglalva: az önmeghatározás tapasztalásában az emberi személy kinyilvánítja önmagát, — amint a régiek mondták — az önbirtoklás és önellenőrzés sajátos felépítésében. Mindkettő pedig különösképpen felkészíti az embert arra, hogy ajándékul adja önmagát és ezt érdek nélkül tegye. Valójában csak az az ember birtokolja önmagát igazán, aki képes megajánlani önmagát és önérdek nélkül cselekedni. Mert csak ha az ember állandóan ellenőrzi önmagát, akkor válhat önérdek nélküli ajándékká. Az érdeknélküliség problémája természetesen még külön elemzést igényelne.

A személyiség fogalmának az ajándék kifejezéssel való megközelítése amit a 2. Vatikánum hozott be a keresztény szóhasználatba, mélyebben behatol a személy eddig még eléggé zárt dimenzióiba és remélhetőleg a további kutatásban még több fényt vet az önmeghatározás személyes szerkezetére. Ehhez próbáltuk kísérletképpen feltárni, hogy csak az ember képes önmaga mesterévé lenni, és így tud mások számára ajándékká lenni. ,

A Zsinatnak az az állítása, hogy „az ember csak akkor talál önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát" — arra enged következtetni, hogy az ember éppen a másoknak adott ajándékkáválásban „találhat teljesen önmagára". A személy dinamikus felépítésébe tehát mélyen bele van írva az „ajándékozás törvénye”. A 2. Vatikánum szövegét az isteni kinyilatkoztatás fénye világítja meg és ebben a fényben rajzolódik ki az emberi személy új képe is. Ebben a képben úgy lehet meghatározni a személyt, mint aki olyan lény, akit az Isten „önmagáért akar" és ugyanakkor olyan lény, aki mások felé irányul. A személynek ebben a viszonylagos képében pedig benne foglaltatik az a lényeges tényező, amit az önmeghatározás személyes felépítésében próbáltunk megérteni (. . .) Az önelhatározás kérdése még számos szempontot vet fel, amit bővebben tárgyaltam A Cselekvő Személy című könyvemben. Ez a rövid bemutatás azt hangsúlyozza, hogy mennyire szükséges a mai emberi tapasztalás szembesítése Szent Tamással és az igazi szenttamási hagyománynyal. Ezen az úton még feltárjuk azt a döbbenetes gazdagságot, ami a keresztény forrásokban rejlik és új módokat találhatunk kiaknázásához. Ez az áttekintés jó alkalom arra is, hogy meglássuk a keresztény gondolkodás megegyezési pontjait a modern gondolkodással, — valamint azokat a túlhaladott álláspontokat, amelyekkel a valóság iránti hűség kedvéért elkerülhetetlenül szakítanunk kell.

AZ EGYHÁZ ÚJ HUMANIZMUSA

„Az egyház a mai világban” („Gaudium et Spes”) lelkipásztori konstitució hosszas vitákban született meg és nyerte el végleges alakját a 2. Vatikáni zsinaton. „Az egyház felkínálja az emberiségnek őszinte együttműködését; (. . .) egyetlen célja csupán az, hogy a vigasztaló Szentlélek vezetésével folytathassa Krisztus munkáját” (GS 3.). A mai ember problémáira próbál választ adni nem az eszmény magaslatából, hanem életközeiben, — nem elvontan és általánosságokban mozogva, hanem konkréten, — nem kárhoztatva és elítélve, hanem szolidárisán együttérezve az emberekkel. „Nincs olyan igazán emberi érzés, amely szívünkben visszhangra ne találna" (GS 1.).

Az egyháznak az ember evilági java építésében vállalt elkötelezettsége egyúttal ön- értelmezés is; kifejezi, hogy feladata nem csupán a „vallásos igények kielégítése”, szerepe nem korlátozódhat arra, hogy csak felkínálja az embereknek a Szentlélek kegyelmeit az ige hirdetésével és a szentségek kiszolgáltatásával. Ennek a zsinati konstituciónak az ember áll középpontjában, „Az ember a maga egységében és teljességében" (GS 3.). Céljául tűzte ki „a személy felemelését és az emberi közösség megújítását" (uo.).

Isten és a vallás tagadását vagy a közömbösséget sokan ma „úgy mutatják be, mint a tudomány haladásának vagy valami új humanizmusnak a követelményét" (GS 7.). Az egyház hiszi és vallja, hogy Jézus Krisztus „az egész történelem kulcsa, középpontja és végső célja" (GS 10.); — az új humanizmus lényeges vonását abban látja, hogy „mindinkább fokozódik az önrendelkezés igénye és vele együtt a felelősségérzet" (...) olyan „új humanizmus születésének vagyunk tanúi, amelyben az számit embernek, aki vállalja a felelősséget az embertestvérekért és a történelem alakulásáért” (GS 55.).

A következőkben a lelkipásztori konstítucióból a humánum alapelveit emeljük ki az emberi tevékenység és munka, a család és házasság, a kultúra fejlesztése és a béke építése vonalán.

32