Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Üdvösség és emberség
az „egész" a részt, az összetevőt — magában foglalja a humanizmus követelményeit. A Teológiai Bizottság joggal figyelmeztet azonban a kérdés másik oldalára is. A felszabadítás-teológia hívei által gyakran idézett exodus-motivum (az egyiptomi fogságból való kivonulás, mint a szabadulás ősképe) nem egyszerűen mint evilági esemény jelentős az Ó- szövetség szemléletében, hanem azt fejezi ki: nem az ember, hanem Isten a cselekvő, Isten vezet üdvösségre. A 18. zsoltár sem csupán nyomorról, társadalmi elesettségről beszél, hanem a betegség, a halál, a „semmi" fenyegetéséről. A próféták — főleg a későiek — tényleg adnak társadalomkritikát (Izajásnak a nagytulajdonosokra mondott „jaj"-a még a Lukács-evangéliumban is ott visszhangzik), de távol áll tőlük a felkelésre hívás. Mindig hangsúlyozzák: csak Isten (és az Istenhez-térés) adhat igazi orvoslást, Jáhve őrködik az ember igazi java fölött, Isten a szegények védelme, az elnyomottak Szabadítója (Zsolt 9; 10; 40; 72; 76; 146.). Új társadalom víziója is felmerül (Iz 55,3—5; Ez 34; 40—48; Jer 31, 31 kk), de nem tisztán evilági síkon. Az Újszövetség is átvesz számos hasonló elemet, — folytatja tovább a Bizottság elemzése. Főleg a harmadik evangélium szemlélete áll közel a mai, társadalmi problémákra fogékony „teológiákhoz”. Ám az evangélium nem forradalmat hirdet, hanem az emberi szív megújítását: megtérést. Tagadhatatlanul sok társadalomkritikai szempont jelenik meg Jézusnál: a felebaráti és az ellenségszeretet, a gazdagok elítélése, a szegények, betegek iránti részvét, az erőszakmentesség, a testvériesség (Mt 23,8; 25,41 kk). Az evangéliumnak tehát van „humanista" eleme. A keresztény hitben azonban mindez a Krisztusba vetett hit megnyilvánulása, az üdvösség kezdete, eszköze, de nem végállomása. A „szabadságra” való szentpáli „felszabadulás" (Gál 5,1) eszkatológiai irányú; az üdvösségre mutat, nem immanens célbaérés. A szabadságra vezető cselekvést — jegyzi meg a dokumentum — s a humanizmus egész kérdéskörét ebből az irányból kellene néznünk. A kereszténységnek ki kell tartania amellett, hogy nincs külső változás belső változás nélkül, nincs béke Istennel való megbékélés nélkül. Előbb „új teremtéssé" kell válnunk, csak azután van remény a természet átalakítására, felemelésére. Nem a „birtoklás" — anyagi gyarapodás —, csakis a „lét" megújulása: a szeretetre való fogékonyság árán várható igazi eredmény. Egyébként még attól is nagyon távol állunk, hogy valóság lenne mindaz, amit az Újszövetség a szeretet intézményes formáiról megrajzol (2Kor 8,1 kk; IKor 4,28; 16,15; Róm 12,7; 16,1; Fii 1,1; 1 Tim 3,8). A diákonia még az egyházon belül sem jutott teljesen érvényre, és különösen nem a kifelé vállalt szeretet-szolgálatban. ISTEN ORSZÁGÁÉRT. Nemcsak egyházunk érkezett el annak felismerésére, hogy az üd- vösségre-törekvés és az evilági cselekvés dinamikus, egymásra átsugárzó viszonyban áll. Hasonló következtetésre jutnak korunkban a testvér-egyházak is. Hadd idézzük erre vonatkozóan az evangélikus teológus, Helmut Gollwitzer írását (Der Wille Gottes und die gesellschaftliche Wirklichkeit, Junge Kirche 1972. 11. 518. kk.). Tételszerű tömörségű mondatokban vezeti le a közösség ügyéért való kiállás programját. — Isten akarata — írja — nem az „adottságok" fenntartása, nem a megmerevedés, hanem Isten uralmának megvalósítása. Isten országa (uralma) viszont nem más, mint az emberiség, amely Istennel és egymással megbékélve él. Ez a „kiteljesedett élet" testi, lelki, szellemi és társadalmi összefüggéseket is magában foglal. Ha tehát kérdőre vonjuk önmagunkat, mit tehetünk Isten országa „eljöttéért" (a Miatyánk szavához híven), azt kell mondanunk: mindazt, amivel teljesebb lesz a teremtés, az egyes emberek s az emberiség élete. — Gollwitzer szinte ugyanazokat a szentirási ismertetőjegyeket sorakoztatja fel a kereszténység által követelt „belső forradalom" összetevőiként, mint az imént taglalt katolikus dokumentum. A jézusi újjászületés kulcsszavai: megtérés, megváltás, igazságosság, szabadság, igazság, üdvösség, új teremtés, élet — mind azt a belső átalakulást akarják leírni, amelyet Jézus végre akar hajtani bennünk. Az üdvösség örökké jövőként áll előttünk, ugyanakkor már a való- sáq is rejtett jelenléte. Istennek bennünk megvalósuló uralma ezért állandó kritikát követel tőlünk: önkritikát és közösségi életünk felülvizsgálatát is. Az egyház története — írja a szerző — nem más, mint az emberiség üdvösségéért (és evilági sorsáért is) vállalt felelősség fejlődésének története. (Kiemelkedő példaként említi a kortárs pápai megnyilatkozásokat.) Az elvek világos áttekintése után Gollwitzer jogos kritika alá veti a lehetséges torzulásokat. Amennyire félreértés a csak-jelenbe-zárkózás, annyira tévút volt régebbi korok igehirdetésében Isten országa fogalmának egyedi üdvösséggé csonkítása (ina'ividualizálása), vagy a kiengesztelődésnek lelki békévé belterjesítése, közösségi dinamizmus nélkül, és a bűnfogalom hasonló beszűkítése is. Egyszerűen figyelmen kívül maradt — írja —, hogy (pl. Róm 5,20 szerint) a bűnök fejedelme az embertársak ellen elkövetett vétek. Egyáltalán, félreértés volt az üdvösségnek egyoldalúan „túlvilágként” való beállítása. Nem feledhetjük 26
