Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Üdvösség és emberség
hol vannak a határok? Mik a teológia (mint transzcendes rendszer) és az (immanens) humanizmus párbeszédének valós eredményei? Az egyház hogyan őrizheti meg üdvösségre hivó küldetését anélkül, hogy világonkívülivé válna, és hogyan segítheti (korunk zsinatának alapgondolata értelmében) „az Egyház a mai világban” az emberiség ügyét, anélkül, hogy azonosságát elveszítené, horizontalizmusba süllyedne? Mik az üdvösség és az emberség ügyének találkozási pontjai és különbségei jelen pillanatban, a szélsőségek korszakában? — Ezekre a kérdésekre szeretnék választ keresni folyóiratszemlénkben. A KOR KIHÍVÁSA. Témánkban alapvető jelentőségű a Nemzetközi Teológiai Bizottság 1976. október 4—9. tartott őszi ülésének dokumentuma, amelyről többek között beszámol a Herder Korrespondenz 1978. januári száma (25. kk.: Menschliches Wohl und christliches Heil) Az ember jóléte és a keresztény üdvösség címmel. A bizottság elsősorban a délamerikai, ún. felszabadítás-teológiát tartotta ugyan szem előtt, következtetései azonban sokkal általánosabbak: éppen a sajátosan-keresztényi (az üdvösség-üzenet) és az emberség elősegítése öszefüggéseire keres a dokumentum választ. Nem keresztény humanizmust akar adni, hanem a kereszténység és a humanizmus (mint két sajátos, öntörvényű értékrend) kölcsönhatását vizsgálja. Miután bírálja a merőben szociológiában elvesző felfogást, amely nemigen nevezhető „teológiának", tárgyilagosan feltárja a humanista eszmékkel kapcsolatba lépő teológiai érdeklődés rugóit. A zsinat — olvassuk — követelménnyé tette, hogy kövessük „az idők jelét s azt az evangélium fényében értelmezzük" (GS 4.). A Bizottság dokumentuma utal a dél-amerikai püspökkari konferenciák 1968-as, medellini (Kolumbia) együttes ülésére, amely kimondta: meg kell hallanunk korunk emberének jajkiáltását: s idézi a pápai megnyilatkozásokat, az 1971-es püspöki szinodust (De justitia in mundo). A zsinat lelkiségéből nő tehát ki a törekvés, hogy a szegénységben (egyesekében és országokéban), jogfosztottságban cselekvésre szólító felhívást lássunk. Lk 4,18 kk. értelmében Jézus „működésprogramja" ezeknek az irányoknak a lelki kovásza, a Biblia kulcsszavai visszhangzanak bennük: az igazságosság, megszabadulás, reménység, békesség. Nem akarnak „írott teológia” maradni, hanem az élet konkrét problémáira akarnak felelni (mint láttuk, az antropológiai fordulat szellemében). Ezért alkalmaznak sokan szociológiai elemzést is, még ha sokszor szervetlenül keveredik is a két gondolati sík (a lelki és a társadalomtudományi). ÚJ TEOLÓGIA lenne tehát születőben? — kérdezhetnénk. A humanizmus kérdéseire irányuló teológiai kutatás jogosságának elismerése mellett a Bizottság dokumentuma figyelmeztet a határokra is. A teológia nem merülhet ki az ember evilági jövőjének szolgálatában. Ki kell állnia a több-emberség mellett, de nem feladata, hogy megjelölje az egyedül lehetséges politikai, szociológiai formát. A kereszténynek Isten akaratát kell keresnie az embertelen körülmények átalakításában, de nem tekintheti „véglegesnek" egyik vagy másik átformálási módot sem. A teológia nem adhat konkrét maximákat. Ha egység is van, mégsincs egyenlőségjel az üdvösség és az evilági jólét, az üdvtörténet és a profán történelem között. A megkülönböztetés természetesen nem merev dualizmus, nem szétszakítás. Az emberibb világ megteremtése (a GS 39. szerint is) Isten országának előmunkálata. A hit szere- tetet, evilági praxist is feltételez. De a keresztény cselekvés célja nem lehet a „harc" (még ha osztályharc is) vagy az ellentétek ébrentartása, csakis a kiengesztelődés. Egyáltalán, a politika nem lehet számunkra cél, csak eszköz. A cél ugyanis: az üdvösség — igaz, nemcsak az egyeseké, hanem az egész emberiségé. Ha a teológia nem akar — régi korok mintájára, még ha ellenkező előjellel is — ideológiává válni, nem elégedhet meg a tisztán evilági, társadalmi elemzéssel. ISTEN A SZABADÍTÓ! Hogy végülis mi az üdvösség és az ember evilági ügyének egymáshoz való viszonya, azt csak a kinyilatkoztatás beható vizsgálatából szűrhetjük le. Mielőtt idéznénk, milyen következtetéseket von le a Nemzetközi Teológiai Bizottság a kérdésre vonatkozó bibliai adatokból, érdemes más írásra is hivatkoznunk, éppen a teológiai viták kiegyensúlyozottságának érzékeltetésére. Jósé Salguero is a felszabadítás teológiájának apropójából dolgozza fel a „megváltás” és a „szabadítás” gondolatának szentírási tartalmát az Angelicum folyóiratában (1976. 1. sz.: Concetto biblico di salvezza-liberazione). Isten szava valóban nemcsak lelki megváltásról beszél. Sokszor társadalomkritikát is ad. Az evangélium számot ad Jézus felszabadító művéről, mely átfogja az emberi élet minden dimenzióját, és minden elembertelenítő tendenciától való függetlenségre hív. Még Szent Pál sem csak „szótériológiát” (megváltás-tant) ad, hanem éppen a megváltást is az elidegenedés forrásától: a bűntől való megszabadulásnak írja le; a szentpáli „új ember" a szabadságát megvalósító ember (vö. Rám 8,2; Gál 4,6 kk). — Isten üzenete tehát — mint 25
