Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Jelenits István: A kinyilatkoztatás és az emberi szó
kinyilatkoztatás tulajdonképpeni meghirdetője egy ember legyen, annak megszólalását viszont egy nép körében egy hosszú előkészület előzze meg: a Zsidókhoz írt levél idézett mondatának megfelelően. Ennek az isteni „döntésnek” jellegéből egyenesen következett az is, hogy a testté lett Ige szavainak és beszédes tetteinek emléke úgy maradjon fönn, és úgy terjedjen el a világban, ahogyan általában fönnmarad jelentős emberi kijelentések és tettek emléke. Vagyis a hagyomány és az írás által. „Minden teremtményhez” (Mk 16,15) pedig emberek tanúságtétele útján jusson el. Úgy, hogy ez a tanúságtétel — mint a Didache írja — ne üres szó: logosz kenosz legyen, hanem memesztómenosz prakszei: olyan beszéd, amely telidesteli van praxissal.6 3. íme: a Biblia vallásaiban ezért van akkora jelentősége a szónak. A nyelv tisztántartásának egyetlen más vallás vagy etikai rendszer sem tulajdonít akkora jelentőséget, mint a kereszténység, hiszen épp a szó, az emberi beszéd az Isten hozzánk forduló szeretetének medre s az arról szóló tanúságtétel közege. Ezért óv Szent Pál annyira s annyiszor a hazugságtól. Jakab ezért is írt levelében oly hosszasan a nyelv megfékezéséről, s a hegyibeszéd ezért figyelmeztet: „Legyen a ti beszédetek igen, igen, nem, nem; a többi mind a Gonosztól származik" (Mt 5,37). De túl ezeken az erkölcsi erőfeszítéseken a Biblia és a keresztény teológia, sőt a keresztény igehirdetés története lenyűgözően elénk tárja azt a hallatlan erőfeszítést, amellyel az O- és Újszövetség választott népe a rendelkezésére álló nyelvi apparátus tisztántartáson, sőt tágításán-alakításán fáradozott, hogy azt alkalmasabbá tegye a rábízott isteni üzenet hordozására. H. de Lubac az Apostolok cselekedeteinek mondatát idézi: „Ezek, alak rohorgattak a világot..." (17,6). „hoirorüult a világ, tölbolydultak az elmék, a nyelvnek is ki kellett fordulnia onmagaool. ue nem lehetett szó valami teljes újdonságról: Krisztus tanúi nem kaptak teljesen Készén egy Kinyilatkoztatott nyelvet, hisz azt senki sem ertette volna meg a hallgatoiK közül, nem eaettek volna még ók maguk sem. Egészen más körülmények kozott alakult ki a keresztény nyeivnasznalat (langage Chrétien). A próféták hirdették az igét, Jézusban pedig megtestesült az ige. isten azonban nem adott nekik uj nyelvet, uj szintaxist, új, mennyei grammatiKat, uimuz, nogy kifejezhessék magukat, kölcsönkért szavak, szókapcsolatok továbocsigazasan kellett törniük a tejüket. Ilyentormán a bibliai kinyilatkoztatás teológiája, mióta Palesztinában megjelent, biceg, akárcsak Jákob az angyallal való küzdelme után. Kínlódik, mert van valami szögeltérés akközt, amit Isten mondandóként rábízott, meg az eszközök közt, amelyek rendelkezésére állanak ahhoz, hogy bármit is elmondjon az embereknek. így aztán az evangélium hatására — miközben a keresztény nemzedékek igyekszenek annak lényegét elsajátítani —, a szemünk előtt megy végbe egy szemantikai és szintaktikai evolúció, s az némelykor valóságos revolúcióvá válik, forradalmi méreteket ölt Ez a nyelvi forradalom, amely lényegét tekintve néhány nemzedék alatt kibontakozott, legékesebben szóló tanúja annak a spirituális forradalomnak, amelyet a kereszténység az antik világban megvalósított. Egyetlen szekta, egyetlen keleti vallás sem valósított meg mélységben ehhez fogható nyelvi differenciádét.”6 4. A nyelvhez kapcsolódó anthropológiai és ismeretelméleti kérdések ma az érdeklődés és a tudományos kutatás központjába kerültek. E. Biser írja: „Az idealista hagyománnyal való szakítás, amely a jelenkor szellemi profilját meghatározta, egyszerre elfordulás valamitől s odafordulás is valamihez. Elfordulás a teóriától, odafordulás a praxis hoz, amint már Goethe meghirdette és később Marx meg Nietzsche programszerű, követelménnyé tette. Elfordulás a szubjektív reflexiótól, odafordulás ahhoz, ami objektive adott: ezt Husserl fenomenológiája állította a filozófiai érdeklődés középpontjába. Elfordulás a történelem nélküli változatlansággal rendelkezőnek elgondolt LÉTtől, odafordulás a történelmi föltételezettségű valósuláshoz, amelynek elsőségét a historizmus proklamálta. Ám e fordulatok közül egy sem nyúlt bele olyan mélyen a szellemi élet szövevényébe, mint az a fordulat, amely a tiszta gondolkodás helyett annak elemi konkretizálódását kezdte vizsgálni — a beszéaben."1 A nyelvre vonatkozó újszerű fölismerések közül a legalapvetőbbet mindjárt Biser szavával fogalmazhatjuk meg. A világ ráeszmélt arra, hogy nincs (vagy csak nagyon kezdetleges formában van) „tiszta", vagyis nyelvtől független gondolkodás. Ez annyit jelent, hogy a nyelv nemcsak gondolataink kifejezésének, közlésének eszköze, hanem eszköze magának a gondolkodásnak is. öntőforma, amelybe a világból kiemelt megfigyeléseink, belső eszméléseink születésükkor beleömlenek. A nyelvnek ilyenformán magának a gondolatnak megszületésében sokkal nagyobb szerepe van, mint valaha képzeltük. Sapir és Lee Whorfe ún. etnolingvisztikai iskolája az indián nyelvek, főként a hopi nyelv s az indoeurópai nyelvek összehasonlítása során eszmélt rá arra, hogy az indoeurópai nyelvek — számunkra természetesnek tetsző — struktúrája a valóság megragadásának csak 200
