Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)

1979 / 3. szám - KÖRKÉP - Kiss László: Nők az ősegyházban

5,14). A Titusznak írt levél az özvegyeket komoly magaviseletre inti, a rágalmazástól és bor- ivástól való tartózkodásra, és kéri őket a fiatal asszonyok tanítására-nevelésére (vö. Tit. 3—5.). Az özvegyek feladatáról, hivatásáról megemlékeznek a későbbi egyházi dokumentumok is —, így a III. század második feléből származó Constitutio Apostolica, és a Testamentum Domini Nostri lesu Christi (1,40) az V. századból: ,,Egy özvegy a diákonusokkal együtt látogassa meg vasárnaponként a betegeket". Az özvegyek áldozatos munkáját az egyház nagyra becsülte. Már ekkor elkezdődött az egyházban a betegekről való gondoskodás, amit később a betegápoló szerzetes nővérek folytattak. Még ma is „nővérnek” szólítjuk a betegápoló nőt, — bár ez talán sokaknak csak formaságnak tűnik —, mert nem ismerik »a szóhasználat keresztény eredetét.

Az asszonyok otthont formáló szerepe

Az első századokban a keresztényeknek nem voltak templomaik. A jeruzsálemi hívek eleinte még el-eljárogattak a jeruzsálemi zsidó templomba imádkozni, de „a kenyeret házaknál törték meg s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt” (ApCsel 2,46). Egyik ilyen gyülekezeti hely volt Máriának, a Márknak nevezett János anyjának a háza, „ahol sokan együtt voltak és imádkoztak" (ApCsel 12,12). Tehát a keresztény istentiszteleteket az egyes hívek otthonaiban tartották, ott részesültek az eukarisztikus lakomában („kenyértörés!"). Ezt a módszert követték a pogányokból alakult egyházközségek is. Az egyes családi otthonba összegyülekező hívek számára a család asszonya tette meghitté és bensőségessé az összejöveteleket. így terjedt valóban „kovász módjára” az evangélium.

Pál apostol társaival második apostoli útján Filippiben alapított ilyen „házi közösséget", Lidia asszony házában. Lidia istenfélő — pogányságból zsidó hitre tért — gazdag bíborkereskedő volt. Egyik szombati napon találkozott Szent Pállal a folyómenti imádkozóhelyen —• néhány asszony társaságában. „Megnyitotta szívét az Úr, hogy hallgasson Pál szavaira. •—• Egész háza népével megkeresztelkedett, aztán meghívott minket: ,Ha nézetetek szerint hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam’. És erővel rá is vett minket” — írja Lukács evangélista (ApCsel 16,14 k). Amikor később Pál és társa, Szilás kiszabadult a börtönből, „Lídiához tértek be, viszontlátva megvigasztalták a testvéreket és útra keltek” (ApCsel 16,40).

Az asszonyoknak irányító és összetartó szerepük volt ezekben a házi közösségekben. Ezért találjuk Szent Pál leveleiben az üdvözölt személy neve után többször ezt a kifejezést: „és a házában összegyűlt közösségnek"... Említettük már Aquilát és Priszkát, akiknek Rómában, Korintusban és Efezusban is volt házuk. Efezusban ők vállalták az ott működő — egyébként ékesszóló és a Szentírásban járatos — Apollónak „továbbképzését” (vö. ApCsel 18,26). A Kolosszeieknek írt levelében Pál üdvözli a laodiceai Nimfát „a házában összejövő közösséggel együtt (Kol 4,15). Hasonló gyülekezőhely volt Filemon és felesége Appia házában (vö. Filem 1—2.) A Rómaiaknak írt levél üdvözlő listája végén az Apostol nemcsak név szerint üdvözli az ismerős személyeket, hanem hozzáfűzi: „...és a náluk lévő testvéreteket... és az összes szenteket náluk” (Rám 16,14.15.).

„Nincs többé (...) férfi vagy nő”... (Gál, 3,28)

A hit közösségében, a keresztség szentségében „Krisztust öltöttétek magatokra. Nincs többé zsidó vagy görög, szolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindnyájan eggyé lettetek Krisztus Jézusban" (Gal 3,27k). — A zsidók és görögök között fennálló vallási-faji különbözőség, a szabadok és szolgák közti társadalmi ellentét, — a férfi és nő nemi különbözősége a Jézus Krisztusban elnyert üdvösségben elveszíti megkülönböztető jellegét. A ,,poláris ellentét" a férfi és a nő között — akik ketten együtt alkotják Isten képmását — (vö. Tér 1,27), — nem szűnik meg, hanem Jézus — mint egymást kiegészítő és egymást Isten felé vonzó feladatot jelöli meg Isten gyermekeinek együttlétét új teremtésében. A férfit és a nőt ezentúl a megváltottság, a kegyelem, a keresztségben elnyert és az életben kibontakozó istengyermeki élet testvéri kapcsolata is összefűzi. Egyenlő értékük kölcsönös tudatában és egymás megbecsülésében kell megtalálniok sajátos hivatásukat — a házasságban vagy azon kívül —, de mindenek felett Istennek, Krisztusnak nyújtott, és az egyháznak, a konkrét embernek tett szolgálatban. Mind az Istennek szentelt szüzesség, mind a szentségi házasság nagyrabecsülése és értékelése nagyban elősegíti, hogy a keresztény nő fokozottabban rátaláljon hivatására.

A nők ősegyházi szerepe meggyőz bennünket arról, hogy bár munkájuk, tevékenységük, áldozataik és imáik nem voltak olyan látványosak, mint a férfiaké, — de legalább annyira fontosak voltak ahhoz, hogy Krisztus induló egyháza elterjedjen, fennmaradjon és kibonta178