Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TÁVLATOK - Irányelvek és gyakorlati kérdések a nők egyházszolgálatában
mája az egyházban sem nemhez kötött, hanem általános emberi karizma. (Bommer, i. m. 101.) AZ ORDO ÚJRAÉRTELMEZÉSE — úgy látszik — mielőbb szükségessé válik. Az a kor, amelyben az egyház hivatala a pap kezében mint egységes hivatáskor összpontosult, a praxisban a végét járja. Ma az egyre nagyobb specializálódás jegyében az egyházi hivatal szakokra oszlik, ami megfelel az ősegyházban a karizmák sokféleségének. A szentatyák idején a nők papsága ellen felhozott legfőbb érv az volt, hogy a nő nem taníthat, kateké- tikai tevékenységet nem végezhet. Akkoriban a nő tanítói hivatásának lehetőségét éppolyan hevesen vitatták, mint kultikus szerepét. És ma? A katekétanők, az iskolai vallásoktatónők, — egyetemi szinten is — világszerte részt vesznek a tanítói küldetésben. SZENTELÉS, SZENTSÉG, HIVATALI KEGYELEM. Bommer felveti azt a kérdést is, mi alkotja az egyházi hivatalt, és miben rejlik a lelkipásztori gyakorlatban a fenti hivatalok különbözősége attól a papi hivataltól, amit szentségnek, hivatalbeli kegyelemnek nevezünk. Miben áll a „hivatal karizmája?" — Abból a gyakorlatból kell kiindulnunk, hogy akik szentelés nélkül gyakorolják az egyházi hivatalt, — azok a férfiak és nők is elnyerik a hivatásukhoz szükséges karizmát, — A „papi karaktert" ma nem annyira úgy tekintik, mint csak a férfi leikébe nyomható „pecsétet", hanem inkább úgy, hogy ezt a karaktert az egyházhoz és az egyházközséghez fűződő kapcsolatban értékelik — írja Bommer (i. m. 93.). — Ám az egyházi kapcsolat nem hiányzik a nők sokféle módon betöltött egyházi szolgálatából sem. Ha a papságnak szigorúan kultikus és közvetítő szerepét — az újszövetségi formákból kiindulva (vö. ApCsel 13,1 kk) megkérdőjelezzük, és így a felszentelést ordinációval, közösségi megbízatással és küldetéssel helyettesítjük, — akkor könnyebben elgondolható, hogy a nőt is teljességgel bevonhatjuk az egyházi tevékenységbe. Ehhez járul még, hogy plébániai szervezeteinkben várható egy nagy átstruktúrálódás, és úgy tűnik, hogy a jövő a team-plébániáknak kedvez. Már ma is vannak olyan plébániák, amelyeket team vezet. Jogilag és névlegesen az egyházközség élén a plébános áll, a munkát ténylegesen a lelkipásztorod, a lelkészsegítőnők, a plébániai gondozónők, adminisztrátorok és háztartásvezetőnők együttese végzi. Ilyen egyházközségek hívei könnyebben elfogadják, hogy nem mindig a pap áll rendelkezésükre, hanem egyik világi munkatárs, vagy munkatársnő szolgálatait is szívesen fogadják. AZ ÖKUMENIKUS SZEMPONT pedig semmiképpen sem zárható ki a mai keresztények életéből. Európa és Észak-Amerika számtalan protestáns egyházában már megadták a lehetőséget, hogy a nők teljes papi funkcióban dolgozzanak. Ez a tény nem hagyja érintetlenül a mi egyházközségeink életét sem. Híveink szemlélete azonban ott oszlik meg, hogy a papságot közösségi küldetésből fakadó egyházi hivatalnak (az osztrák katolikusok Lehramt-ról beszélnek) — vagy személyes adománynak, egyedi szentségnek tekintik-e? Az ágostai hitvallású evangélikusoknál — ahol két szentség van: a keresztség és az úrvacsora, — a papi szolgálatot a keresztségből eredő egyetemes papságból vezetik le. Az egyház belső rendje azt kívánja, hogy a gyülekezet — az ősegyház szellemében — kiválassza, a püspök pedig elfogadja a hitben elhivatott, vezetésre alkalmas személyeket. — A luteránus püspök a papot kézrátétellel ordinálja, de ez nem jelent „successio apostolica"-t. Áthidaló helyzet állt elő a svéd evangélikusoknál, ahol az egykor érvényesen szentelt pöspök(ök) vált(ak) luteránussá, ezért valószínűleg érvényes a papszentelés folyamatossága. A jelenlegi kutatások szerint az anglikánoknál is hasonló a helyzet. Az anglikánok „Lambeth-konferenciája” viszont tagegyházai számára lehetővé tette a női papságot. VI. Pál írásában óvatosságra intette a vele egyébként jó kapcsolatban lévő anglikán prímást, hogy a nők pappászente- lése gátolhatja a két egyház közeledését. Hume Westminster-i katolikus érsek Coggan Canterbury-! anglikán érsek kérésére vállalta, hogy a nők pappászenteléséről tárgyal a Szentszékkel, ezért mielőbbi találkozást kért II. János Pál pápától (vö. Kathpress 1979. III. 8.). II. János Pál pápa 1979. április 8-án kelt nagycsütörtökön a papságnak közzétett „Novo incipiente” kezdetű apostoli levelében megerősítette a Zsinatnak a papi szolgálatról szóló tanítását, különösen a Lumen Gentium 10. pontját. Kiemeli, hogy a szolgálati papság és a hívek papsága között lényeges és nem csupán fokozati különbség van, ezért a hívek papsága alárendelt a szolgálati papságnak. Elismeri, a papi szolgálat teológiájának megújult és lendületes kutatásait és két lényeges irányelvet hangsúlyoz: — 1. Szentségi papság nem eredeztethető a hívek közösségéből. A szentségi papságot Krisztus a legfőbb Pap adta ajándékul egyházának. (4. §.) — 2. Megerősítette a cölibátus indítékait és azt kívánja, hogy a latin egyház a cölibátushoz való hűségét továbbra is megőrizze (8. §.). — A pápa úgy látja, hogy a papi élet krízise enyhül és a megoldás útját egyengetik, — Az új irányvétel nem akadályozza meg a nők egyházszolgálatát, hanem a tanítás és a lelkipásztori praxis párbeszéde más síkon folytatódik. Krisztus ígéretében bízva remélhetjük, hogy az egyház felismeri az „óra parancsát”, mert nem csak a megtestesülés hordozza a történeti adottságokat, hanem a zarándok egyház is a történelem sodrában vezeti népét az örök Haza felé. Sz. M. 164
