Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TÁVLATOK - Irányelvek és gyakorlati kérdések a nők egyházszolgálatában
TÁVLATOK IRÁNYELVEK ÉS GYAKORLATI KÉRDÉSEK A NŐK EGYHÁZSZOLGÁLATÁBAN Jó évtizede napirendi kérdés a nők helyzete az egyházban, amely különböző irányból a nők pappászentelésének kérdéséhez torkollik. A vita nemcsak a teológusok zárt körében folyik, hanem a tömegközlési eszközök segítségével —, olykor kiélezve vagy túlzottan leegyszerűsítve — kerül a nagyközönség elé. KORUNK SAJÁTOS JELENSÉGEI közé sorolta XXIII. János pápa a „Pacem in terns’’ encikli- kájában (1973. ápr. 11.) a nők belépését a nyilvános életbe, ami a keresztény népeknél talán hamarabb és szélesebb körben következik be, mint a más hagyományú népeknél. — Ezekkel a szavakkal kezdődik a Hittani Kongregáció „Inter insigniores” kezdetű Határozata (megjelent 1977. január 27-én). — A Gaudium et Spes konstitució elítéli az emberi megkülönböztetési formákat: „A megkülönböztetés ellenkezik Isten terveivel... Ez az eset akkor is, ha a nőt megfosztják az élettárs, — az életforma szabad megválasztásának lehetőségétől, vagy attól a neveléstől és kultúrától, amelyek a férfiak számára biztosítottak" (GS 29.). — Az egyház olyan társadalom megvalósulását kívánja, amely nem egyformává alakítja tagjait, hanem, amelyet a férfi és a nő adottsága és dinamizmusa tesz harmonikussá”, — olvashatjuk az „Inter insigniores” Határozat (továbbiakban li) bevezetőjében. A történelem tanúsítja, hogy az egyház életében a nők döntő műveket alkottak. Elég a nagy alapítónőkre Szent Klárára, Avilai Szent Terézre, Sziénai Szent Katalinra gondolnunk. Különösen a két utóbbi olyan lelki hagyatékot adott az utókornak, hogy VI. Pál pápa felvette az egyháztanítók sorába. Azokról a nőkről is megemlékezik az egyház, akik az Úrnak szentelték magukat a felebarát szolgálatában, — valamint a keresztény anyákról, akik családjukra nagy hatást gyakorolnak és gyermekeiknek elsők közt közvetítik a hitet. „Ma a nők egyre tevékenyebb szerepet kapnak a társadalom életében; ezért fontos, hogy növekvő módon kivegyék részüket az egyházi apostolkodás különböző területén is”. — A 2. Vatikáni zsinat ezen a területen is elindította a fejlődést, de a különböző kísérleteknek még meg kell találniok életképes formájukat. Sok olyan keresztény közösség van, —• írja a Határozat —, ahol az elkötelezett nők komoly szerepet játszanak és sokakat közülük behívtak a lelkipásztori területekre, plébániai és egyházmegyei szinten. A Szentszék is foglalkoztat nőket a különböző kúriai hivatalokban. — Az li azonban figyelmeztet arra, hogy a nők egyházi szolgálatának kérdését nem szabad kiemelni abból a történeti összefüggésből, amibe beágyazódott. Nem lehet a túlzott ambiciózusok nézőpontjából sem elragadtatnunk magunkat, akik a nők küldetését a női papság elfogadására vagy elvetésére egyszerűsítik. Mivel a nők bármiféle részvétele az egyházi szolgálatban gyakorlati kérdés is, — és amikor az aratnivaló sok, a munkás kevés —, az idők jelének tekinthető, hogy az Ür mindnagyobb számban hív önként jelentkező női munkásokat egyházába. Andrew Greeley, a neves vallásszociológus nézete szerint a nők előbbretörése az egyházban a szekularizáció következménye. Régebben az istenszolgálatot kereső nők a szerzetekbe jelentkeztek, és nagyrészt ők tartották fenn az egyház szociális intézményeit. Ma a keresztény nők nagyrésze a világban akar élni, családot alapítani, társadalmi pozíciót elfoglalni; és önmaguk kibontakoztatott adottságait bocsátják az egyház szolgálatára: a szociális gondozástól, a pszichológiai és orvosi munkától kezdve a teológiai tanításig és a lelkipásztori szolgálatig terjedően. Napjainkban a reformáció számos keresztény közössége is megnyitja az utat a nők lelkipásztori szolgálata felé. A nőket papi hivatalra bocsátják Angliában, komoly törekvés mutatkozik erre az Amerikai Egyesült Államokban. 1974-ben itt az episzkopális egyházakban és a szabad egyházakban tizenegy nőt avattak pappá. A nők helyzete ma mindinkább ökumenikus kérdéssé válik, nem kellene-e tehát — vetik fel sokan a kérdést — a katolikus egyháznak gyakorlatát megváltoztatnia? „Az egyház érdeklődőén, de óvatosan mérlegeli az előállt új helyzetet, és a korhoz való alkalmazkodás mellett a lényeges dolgokban még fenntartja hagyományos szokásait" — írja válaszul Greeley (vö. Unsecular men, The persistence of Religion, New York 1972). A tanítóhivatal li-ben adott teológiai megközelítései nem kötelező jellegűek és ma még közel sem lezártak, amint az alábbi mértéktartó magyarázók különböző felfogásaiból szeretnénk bemutatni. 160
