Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: A nőiség misztériumáról
A TEREMTŐ MINDENT FELÜLMÚLÓ EREJÉT A FÉRFI KÉPVISELI — amit önmagában és önmagától csak tökéletlenül tükrözhet. Isten társul fogadja az élet továbbadásában, de neki csak az a „pillanatnyi élménye" jut az apaságról, hogy átvivője, átváltója és közvetítője legyen az életadó, teremtő erőnek. Atyaságát „ad extra", önmagán kívül, a nő ölében tapasztalja meg. A férfi a Teremtő erejét tehát mint közvetítő, re-prezentálja, így lesz több, mint önmaga, de kevesebb is, mert mindig érzi, hogy ráutalt a nőre, a rejtekező otthonra. Szellemi és lelki szinten egyaránt átéli ezt a függést és a folytonos másikra-utaltságban tapasztalja meg, hogy nem „saját jogán" lesz apává; atyai küldetése — mint Jézus mondja —• abból az igazi atyaságból fakad, ahonnan minden emberi eredet kezdetét veszi (vö. Ef 3,15) A férfi küldetése tehát intermedier jellegű, meghatározatlanul sokféle, hangulatában, tevékenységében folytonosan kereső-változó, mert csak önmagán kívül leli meg emberi teljességét; „A férfinek a nő nemcsak .megálmodott társa’, nemcsak a .beteljesülés színhelye’, ahol énjével találkozhat hanem — nem habozunk kimondani: A férfinek szüksége van a nőre ahhoz, hogy találkozzék Istennel" — ebben foglalja össze a „férfias" jellegét Bouyer (i. m. 57.). A NÖ A TEREMTMÉNYT KÉPVISELI — és mint ilyen, lesz Isten megfelelő partnere: az élet folytonos újrateremtésében mint befogadó együttműködik Vele. Már szüzességében magában hordozza az élet teljesértékü magvát, hogy anyaságában bontakoztassa önálló életté. A nő anyaságában, saját magában átéli és egyben szimbolizálja a Teremtő és teremtett lét közötti tökéletes egyesülést —, hasonlóan, amint a Lélek életerejével a Fiú személye emberré testesült. így minden nő jelképszerüen megismétli Isten teremtett jegyesének: Máriának életét, — valamint Krisztus jegyesének, az egyháznak az idők végén való találkozását az isteni Vőlegénnyel. Ezekből a megfontolásokból kitűnik, hogy a teremtés eredeti rendjében a nő anyaságának beteljesedése nem korlátozta volna szűzi teljességét. A jelenben azonban az életerő befogadásának és az új élet világra hozatalának fájdalmas törése jelképezi emberi létünk töredékességét és időlegességét. Egyedül az isteni Ige eljegyzése az emberi természettel, Mária ölén, és a születő isteni Gyermek volt képes Mária szüzességét úgy megszentelni, hogy azt istenanyaságában is sértetlenül megőrizze és teljessé tegye. A világba lépő Megváltó mintegy előre jelezte, miként teljesül be az emberiségnek násza az eszkatologikus egyházban, amikor a végtelen Isten végső találkozásában az egész teremtést újjászüli eredeti állapotában-szűzességében, és a kegyelmi anyaság véglegesen beteljesedik benne. E képből is kitűnik, hogy az emberségünk női adottság módján válik teljessé, amint befogadja Krisztust, a Főt, aki tökéletes emberségét egy asszonyban nyerte el: Szűz Máriában. — A megváltott emberiség pedig Krisztusban nyeri el teljességét, amikor betagolódik az eszkatologikus Menyasszony és Anya közösségébe, „az elsőszülöttek egyházában, akiknek nevét feljegyezték az égben" (Zsid 12,23). összefoglalva L. Bouyer meglátását: A nő már önmagában is teremtményi teljesség, mert nem a külsőben, hanem befelé, „ad intra" bontakozik ki. Magában hordja az új életet, önmagából táplálja, benne növekedik, miközben önmaga is kibontakozik. Tudatosan egyesül a Teremtő akaratával, amikor „igen"-jével, szabad beleegyezésével ajándékozza az új életet. —• Mindannyian elmondhatjuk, hogy először a nőben, az anyában tapasztaljuk meg, hogy „Isten fiainak hívnak és azok is vagyunk" (1Jn 3,1). A nőies adottságok közösségi vetülete Nemcsak az egyén, hanem a közösség életében is létfontosságú a férfias és nőies kölcsönös egyensúlya. Ha ez a harmónia eltolódik, rendszerint a „nőies" érték vallja kárát. AZ EGYHÁZ KÜLDETÉSE ANYAI JELLEGŰ; alapját ennek az újszövetségi kijelentésekben és az élő hagyományban találjuk. Jézus az apostoli egyházat férfiakra ruházta ugyan, — (még ma is teológiai vita tárgya, hogy ez Jézus „belső döntése" volt-e, vagy a kor szokása miatt tette, mivel akkor a nőnek nem volt semmi közéleti létjogosultsága) —, de a hatalmi uralom túlzásaitól óva intette tanítványait: „Ti ne hivassátok magatokat rabbinak (. . .) Atyának ne szólítsatok senkit a földön (. . .) tanítónak se hivassátok magatokat (. ..) ti mindnyájan testvérek vagytok. A legnagyobb köztetek legyen a szolgátok (. . .) Aki megalázza magát, azt felmagasztalják’’ (vö. Mt 23,8—12). A Krisztustól alapított egyház alapformája tehát nem az uralkodás, hanem a szolgálat. Csak ebben az önzetlen szolgálatban tapasztalhatja meg minden ember, az Anya-szentegyházat. A TÖRTÉNELEM FOLYAMÁN az egyház mindig tudatában élt anyaságának. A középkori templomok timpanonjain az Egyház ott áll, mint fönséges Asszony, mellette meghajoltan a Zsinagóga alakja. A kódexek számtalan miniatúráján felismerhető a kereszt alatt álló Egyház-anya alakja, amint kehelybe fogja fel kegyelmi kincsét: Krisztus kifolyó szent vérét. 147
