Teológia - Hittudományi Folyóirat 13. (1979)
1979 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: "Teremtsünk embert képmásunkra"
és ilyen értelemben mondjuk, hogy Isten dicsőségének kisugárzása és lényegi képmása. Miután pedig megváltott minket a bűntől, az Isten jobbján ül a magasságban, azaz mint istenember újból elfoglalta megillető helyét, A Zsidóknak írt levél szerzőjének két szava: a kisugárzás — apaugaszma —, és a képmás — karaktér — jól megvilágítja a mi isten- képmási funkciónkat, —• azt, hogy miként valósítsuk meg a megtestesült isteni Igében való részesedésünket.15 Hogy az embernek az Istenre való életközössége milyen fokon nyílhat meg, azt felülmúl- hatatlanul Jézus Krisztusban ismerhetjük fei, mert Isten Benne, az Istenemberben közli önmagát végérvényesen az emberiséggel. Jézus Krisztusban a „capacitas infiniti” — az ember végtelen felvevő készsége — valami módon megtapasztalható, hiszen Jézus Krisztusban istensége egészen átjárta emberségét. Mi valljuk, hogy Jézus Krisztus olyan képmás, akiben a tükrözött azonos a tükrözővel. Ezért lett Ö emberi mivoltunk végső mércéje és célja, mert nemcsak az Istent nyilatkoztatja ki nekünk, hanem az ember lényegét is és így példát ad arra, hogy az ember mennyiben és milyen fokon lehet Isten képmása. Joggal mondhatjuk Wolfhart Pannenberggel, a protestáns teológussal, hogy „Krisztusban a történelem célja már megjelent, az ember igazi emberré vált benne, és megmutatja történelmünk további irányát: Minden embert részesítenünk kell — a legnagyobb erőfeszítésünk árán is — a minél teljesebb emberségben (...), minden ember annyiban jut el humánuma kibontakoztatásához, amennyiben élete átalakul a Jézusban tevékenykedő isteni Szeretet képévé, hogy annál emberibb és szabadabb legyen".16 Az ember a teremtésben azonban nemcsak elnyerte az Isten képmását, Krisztus nemcsak megtisztította a bűntől, hanem neki is erőnek erejével növekednie kell a Jézus Krisztusban való hasonlóságban, hogy a szeretet Leikével bekapcsolódjék a szentháromsági élet közösségébe. A. Grillmeier megerősíti azt az ősi keresztény felfogást, hogy „a Szentháromsághitünk fejezi ki legjobban istenhasonlóságunkat: Csak amennyiben másokért vagy, annyiban vagy önmagad! — Az isteni Lélek nem lehet önmagában, az Atyáért és a Fiúért van, a végtelen szellemi Istenben a személy kölcsönös tevékenységet jelent, mert a személy igazán csak a cselekvő tevékenységben létezhet — a másik javára. Az én mindig a te viszonyában valósul meg!"17 Krisztus életében, azaz Isten emberré testesülése folyamatában elmélyülve, sejtjük meg, hogy minden, ami az ember javáért történik a világban, ilyen módon keresztény dimenziót nyer. Azt az erkölcsi törvényt, amit a puszta humánumból fogalmaztak meg korunk gondolkodói, a keresztény lét és üdvösség értelmezés mélyíti el, mivel Krisztusban nyeri el az ember azt a biztos reménységet, hogy önmaga, embertársai és a világ humanizálásának bármilyen módjában is az Istentől neki szánt üdvösséget valósítja meg. Ha az imago Dei-t ilyen dinamikusan nézzük, akkor felismerjük Isten tervének emberi megvalósítását minden tettünkben. Az ember akkor valósítja meg belső lényegét, ha feltárul Isten felé, embertársai és a világ felé és így fokozatosan kibontakoztatja formáját, hogy emberi feladatában teljessé tegye Istent a világban. Ebből az is következik, hogy csak az Isten képe szerepére tudatosan felkészült ember képes kilépni egoizmusából — ami minduntalan önistenítéssel veszélyezteti —, és így élete a Szentháromság közös életének visszfénye lesz, mert megvalósítja az írás szavait: „Újuljatok meg gondolkodástok szellemében és öltsétek magatokra az új embert, aki tiszta igazságban és szentségben Isten hasonlóságára alkotott teremtmény." — (Ef 4,24) Jegyzetek: 1. Az isten-kép gondolat fejlődését foglalja össze röviden: Maurice Flick—Zoltán Alszeghy: L'homme dans la théologie, Paris, 1972. 67—75. — 2. Leo Scheffczyk: Einführung in die Schöpfungslehre, Darmstadt, 1975. — vö. még: O. Loretz: Die Gottesebenbildlichkeit des Menschen, München, 1967. — 3. Henri Bouillard művéből idézve: Logique de la Fői, Paris, 1963. 105—106. — 4. Vö. L. Feuerbach: Das Wesen des Christentums, Sämtl. W. VI. Stuttgart, 1903. 17—41. — 5. Henri Lubac: Le drame de l’humanisme athée, Paris, 1963. 26—27. —• 6. Eric Weil: Problémás kantiens, Paris Vrin 19702 — 7. Vö. Joseph Maréchal transzcendentalizmusa, Vigilia, 1975/10. — 8. Molnár J.: A gyakorlati ész bírálata, Budapest, 1922. 152. — 9. Pierre Fruchon: Existence humaine et Révélation, Paris, 1976. 22. — 10. Weil i. m. 83. — 11. Weil i. m. 84, — 12. Itt főleg Alszeghy Zoltán—Maurizio Flick alapvető művére támaszkodunk; Fondamenti di una antropologia teologica, Ed, Fiorentina, 1969. —■ vö. L'uomo, imagine di Dió fejezetet: 59—133. — 13. Gisbert Greshake: Menschsein, als Berufung zur Gemeinschaft mit Gott, — Geist und Leben, 1977/6. 417. — 14. Greshake, i. m. 418. — 15. Flick—Alszeghy: L'homme... 73. — 16. Wolfhart Pannenberg: Glaube und Wirklichkeit, München, 1975. 65. és 69. — 17. Alois Grillmeier: Der dreifältige Gott, — Das Urbild und das Vorbild des personalen Lebens, Geist und Leben, 1955, 162. 11
