Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: Jézus "megkísértése"
BIBLIKUS TEOLÓGIAI ÉRTELMEZÉS. A Mk 1,12—13 kapcsán több jelentős kérdés merül fel: Kicsoda a kísértő, a sátán? Miért gyűlöli az embereket, miért akar ártani nekik? Tőle származik-e minden kísértés? Mi a gyűlölet, honnan ered? Miben állott Jézus „kísértése"? Honnan tudtak erről az apostolok? Véget ért-e a gyűlölet Jézus győzelmével? Az első és legfontosabb, amit a kinyilatkoztatás egésze, a teljes Biblia (és a hagyomány) vizsgálata alapján megállapíthatunk, hogy a szentírási szövegek sokkal többet hallgatnak a sátánról, mint amennyit elmondanak. Kísértésről, bűnről számtalan esetben szó van a Bibliában, ehhez képest azonban elenyészően csekély azon helyek száma, ahol a sátán kísért: 1Krón 21,1; Mk 1,13 par; vö. Lk 22,31. Inkább emberek kísértenek (Mk 8,11; 10,2 stb.), sőt maga Isten is „kísért”, vagyis próbára tesz (többször, mint a sátáni: Tér 22,1; Kiv 16,4; 20,20; MTörv 8,2.16 stb.; Zsolt 26,2 stb.). Jézus próbatétele az utolsó éjszakán tulajdonképpen szintén Istentől származik: ő nyújtja a szenvedés kelyhét (Mk 14,38). Az Újszövetség legtöbbször nem a gonosz lelket említi, amikor Jézus művének ellenfeleiről beszél, hanem a farizeusokat (Mk, Lk), a zsidókat, a sötétséget, a világot (Jn), a „testet" (Pál). A sátánról mindössze annyit tudunk meg, hogy hatalma van az emberek felett (Lk 22,1.31), ő „ennek a világnak a fejedelme" (Jn 12,31), bár lehullott az égből (Lk 10,18). Az Újszövetség többet nem tart szükségesnek elmondani róla, — Meglepő az is, hogy a Péternek szóló rendreutasítás így hangzik: „Távozz, sátán! Nem azt gondolod, ami isteni, hanem ami emberi!" (Mk 8,33). Péter „emberi" módon gondolkodik, nem .sátáni" módon, pedig „sátánnak" nevezte őt Jézus. Mintha a „sátán" megszólítás nem lenne több puszta képnél, fogalomnál. A világban jelenlevő gyűlölet eredetével kapcsolatban a Szentírás tehát nem igyekszik figyelmünket a sátánra irányítani. Sokkal inkább előtérbe helyezi az emberek, a „világ", a „test" szerepét. Igaz, a sátán ezeknek a „fejedelme", a Szentírás mégsem az ő jelentőségét hangsúlyozza. Az embereknek, a világnak, a „testnek” abban a folyamatban van döntő szerepe, melynek során a gyűlölet megjelenik: próbatétel — bűn — gyűlölet. A próbatétel szükségszerű, Isten akarja, hogy legyen. Követi a bűn vagy az engedelmesség (hűség). A bűnnek természetes következménye az ellenségeskedés, a gyűlölet (= elveszett paradicsom), az engedelmesség következménye a béke, szeretet, egyetértés, harmónia (= paradicsom). A folyamot kiindulópontja (próbatétel) szükségszerű és befejezése (gyűlölet vagy béke) is szükségszerű következmény. Az eredmény szempontjából a közbeeső lépés a döntő (bűn vagy engedelmesség). Ebben a lépésben a döntésben két világ ütközik össze az emberben, az Istené és a „Sátáné", Isten akarata (parancsa), és az, amit ő nem akar (ez mind a „sátán hatalma alatt áll”). Isten akarata Jézus esetében az volt, hogy vállalja a szenvedés útját, legyen „szenvedő Szolga". A Mt és Lk evangéliumokban olvasható, Jézus megkísérlésével kapcsolatos hagyományok (Mt 4,1—11; Lk 4,1—13) egyértelműen arra utalnak, hogy Jézus próbatétele abban állt: akar-e korabeli várakozásoknak megfelelően politikai Messiás lenni. Jézus életében viszont Palesztina állandó táptalaja volt ezeknek a törekvéseknek. A tanítványok Galileából származtak, a zelóták hazájából: az apostolok között volt olyan, aki maga is zelóta volt: Simon (Lk 6,15). Jézus pedig minden bizonnyal egyetértett népe és tanítványai jogos igényeivel. — Jézus azzal, hogy politikai messiási szerepet vállal, tulajdonképpen nem követett volna el „bűnt”. A zsidók elnyomatása súlyos és igazságtalan volt. Jézusnak nagyon is pozitív indokai lehettek volna, hogy segítsen rajtuk, segítsen kivívni a rómaiaktól való függetlenséget. A zsidóság megszabadítása nem bűn lett volna, hanem jótétemény, melyet népe iránti szeretetből megvalósít (és amely ugyanakkor neki magának is kellemesebb). Az Atya azonban mást akart. Azt, hogy Jézus „a megtört nádszálat ne törje össze" (Iz 42,3), hogy „az ő sebei szerezzenek gyógyulást" az embereknek (uo. 53,5), és életét „vált- ságul adja sokakért" (Mt 20,28). A választott nép megszabadítása, a politikai messiási szerep önmagában pozitív, értékes dolog lett volna, mégis a sátán akaratává, bűnné lett azáltal, hogy Isten mást akart, más útra hívta őt. Isten akaratát teljesíteni, a nehezebb utat választani Jézusnak is komoly próbatételt jelentett. Ez kitűnik azokból a kemény szavakból, amelyekkel Jézus mint sátáni sugallatot, visszautasítja Péter jóindulatú, szeretetből fakadó kérését, hogy ne vállalja a szenvedést („Távozz, sátán!”, Mk 8,33). — Két dolog közül kellett tehát választani a próbatételben. Lehet, hogy önmagában mindkettő a jó és értékes, mégis „rossz”-szá, sátánivá válik az egyik, ha Isten a másikat akarja. Az egyik a sátán hatalma alatt álló országba, a gyűlöletre vezet, a másik (Isten akarata) pedig az Isten békéjére. Jézus eljövetele, Isten országának érkezése nyilvánosságra hozza, hogy a teremtett világ elromlott, egyben provokálja a sötétség hatalmának ellenállását, ösz- szefogását. A sötétség minden hatalma egy (démoni) országba tömörül a sátán vezetése alatt. Jézus nemcsak elismeri a gonoszt, mint egyén-feletti, mindent átfogó hatalmat, ha78
