Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szabó Ferenc: A szeretet civilizációja
fűzve: „A szeretet mély jelentése ez: létezni-engedni (Sein-lassen)i. A perszonalista filozófusok: Buber, Marcel, Nédoncelle ezt a gondolatot tematikuson is kifejtették. Az igazi szerelemben benne van a barátság és az agape: személynek szól és valami abszolútot keres. Claudel hőse, Rodrigue mondja a Se/yemc/pőben: „Amit szeretek őbenne, az egyáltalán nem az, ami felbomolhat, ami eltűnhet és távol lehet, ami egyszer megszűnhet szeretni engem: hanem azt szeretem benne, ami lényegének oka, azt, ami csókjaim mélyén az életet fakasztja és nem a halált." — Philio: baráti szeretet. Platón is beszél o barátságról, de főleg Arisztotelész a baráti szeretet nagy klasszikusa. Olvassuk el a Nikomakhoszi Etika 8. fejezetét: ennél mélyrehatóbban alig elemezték valaha a baiátságot. A barátoknak „jóindulattal kell viseltetniök egymás iránt, s egymás javát kell akarniok, de úgy, hogy ez ne maradjon titokban előttük” (1156a). „Tökéletes az erkölcsileg jó és az erényben egymáshoz hasonló emberek barátsága" (1156b). „Mivel pedig a barátság lényege inkább abban van, hogy mi szeressünk mást, semmint abban, hogy mások szeressenek minket — s mivel azokat, akik barátaikat szeretik, dicséret illeti meg: ebből következik, hogy a barátság erényét a mások iránti szeretetben kell keresnünk; úgyhogy akiknél ez a szeretet az érdemnek megfelelően valósul meg, azok tartósan barátok és barátságuk is maradandó. így lehetnek legkönnyebben barátok még az egyenlőtlenek is: esetleg köztük is helyreállhat az egyenlőség” (1159a—b)5. Érdekes, hogy Nietzsche, miután olyan egyoldalúan nyilatkozott érászról, a szerelmi birtoklás-vágyról, megengedi. „Nyilván akad itt-ott a földön a szerelemnek olyasféle folytatása, amelyben két személynek ez az egymást bírni vágyó sóvárgása valami új sóvárgásnak és birtoklásvágynak adott helyet, egy fölöttük álló eszmény közös, magasabb rendű szondázásának: de ki ismeri ezt a szeretetet? Ki élte ót? Igazi neve: barátság“0. Arisztotelész elemzéseit kiegészíthetjük még Szent Ágoston „élménybeszámolójával". A Vallomások-ban barátja halála elvesztésekor érzett fájdalmában idézi fel barátságukat (IV. könyv). Ágoston, aki megélte az érászt is, a „birtokló" szerelmet, a barátság megtapasztalásával rányitott az igazi szeretere, „Ha az egymást kölcsönösen szeretők szívéből ilyen és más hasonló jelek sarjadoznak a szájon, a nyelven, a szemen és az ezernyi kedves mozdulaton át (kölcsönös tapintat, megértés, egymás tanítása, öröm), akkor a lelkek taplószikrákon izzanak össze és a sok-sok lélekből egyetlen születik”. Majd szokása szerint Istenhez fordul: „Boldog, aki téged szeret, barátját benned és ellenségét miattad szereti. Csupán akkor nem veszíti el szeretteit az ember, ha az el nem veszithetőben szereti valamennyit. És ki más ez, mint a mi Istenünk, az eget és a földet teremtő és őket betöltő Úr?"7 — Agape: az isteni, kegyelemből fakadó szeretet. Láttuk, hogy ez foglalja össze az új- szövetségi kinyilatkoztatást: „Isten Agape=Szeretet" (1Jn 4,8). Ez a szeretet ajándékozó jóság, — teremtő a szó legszorosabb értelmében. Már az igazi emberi szeretet vágya is az, hogy a szeretett lény legyen; a szerető azt mondja a másiknak — Marcel szavaival —: „Te nem halsz meg", vagyis örök életet akar biztosítani neki. Az abszolút Szeretet valóban létet adó és létben tartó: örök életet ad. Erről ír Szent János első levelében: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és hittünk benne. Szeretet az Isten ...” „A tanúság pedig arról szól, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet Fiában van” ... „Tudjuk azt is, hogy Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent. Ezzel az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten és az örök élet" (IJn 4,16; 5,11; 20). Ezt a megismerést pedig a Lélektől kapjuk (Un 4,13); A Lélek tanúskodik bennünk (5,6). A Lélek adja az érzéket, fogékonyságot és készséget Isten élő ismeretéhez és az Isten-szeretettől elválaszthatatlan felebaráti szeretet teljesítéséhez (Un 3,23—24). Elmélet és gyakorlat Ez tehát a keresztény szemlélet. Persze, más az elmélet, és más az élet. A „gyanú mesterei” (P. Ricoeur kifejezésével): Marx, Nietzsche, Freud megkérdőjelezték minden vallás, kifejezetten is a keresztény vallás etikáját. A maguk módján valamennyien ateisták voltak; mindhárman koruk gyermekei, egy bizonyos pozitivizmus és szcientizmus képviselői; mindhárman lényegében az akkori polgári „keresztény" kultúra (jórészt jogos) bírálatából kiindulva nyilatkoztak a kereszténységről. Számukra világos, hogy félreismerték és torzitva magyarázták a keresztény hitet és etikát. De kritikájuk és kihivósuk eszmélődésre és lelkiismeretvizsgá- latra késztet bennünket: hogyan valósítjuk meg a szeretetet? Itt éppen csak mint „tipikus" ellenvetéseket felvillantjuk a három „gyanúsító” egy-egy gondolatát, éspedig időrendben visszafelé haladva. Freud a két háború között már kiegyensúlyozottabban értékelte az Erósz és a Thanatosz (agresszivitás és romboló-ösztön) valóságát, mint korábban. A háború és a kultúra jelenségét elemezve felfedezi, hogy minden ösztön és érzés nem vezethető vissza a szexuális libidóra. 68
