Teológia - Hittudományi Folyóirat 12. (1978)
1978 / 1. szám - El nem mondott gyászbeszéd Jézus sziklasírjánál
jönni Jeruzsálembe, pedig ő is tudta, hogy keresik, üldözik — különösen Lázár esete miatt. Mi pedig titkon azt reméltük, hogy most jön a nagy győzelem. Ellenségeit eltiporja és kikiáltja az Isten országát. Mi leszünk a főtisztviselők, miután elűzte majd a rómaiakat... De hát ma már látom, hogy egy gyermek álmai éltek csupán bennünk, hiszen Ő egészen másra gondolt. És számára a folytatás logikus volt, hiszen nagyon is jól ismerte, hogy mi lakik az emberben, az emberszívekben. Bizonyosan miattunk is bánkódott és szenvedett, mert látta, hogy még mennyire másképp gondolkodunk, mint ő . .. Vajon egyszer majd mi is másképp látunk? Mi is úgy gondolkodunk életről és halálról, mint ő? Most pedig itt állunk. El kell őt temetnünk s vele együtt álmainkat is. Itt állunk és töprengünk: vajon mit is akart, miért is élt és miért vállalta ártatlanul a halált? — Eszembe jut egy mondása: HA A BÜZASZEM NEM ESIK A FÖLDBE ÉS EL NEM HAL, EGYEDÜL MARAD, DE HA ELHAL, SOK TERMÉST HOZ. — önmagára gondolt-e, amikor ezt a titokzatos kijelentést tette? Itt a sziklasírnál már úgy tűnik, mintha ilyesmire célzott volna. Hiszen mindig azt mondotta, hogy az Isten akaratának kell teljesülnie, hogy a mennyei Atya akarata az ő eledele ... Különös... egy halott, egy sírüreg előtt állok, — és mégis reménykedem, mégis hiszek. Hiszek, egyre erősebben hiszek abban, hogy Isten nagy tettei nyilatkoztak meg ebben a Názáreti Jézusban. Hogy Őbenne Isten volt velünk. De nemcsak volt, hanem velünk van, itt van most is. Miért is nem tudok igazán bánkódni, gyászolni? Miért támad remény még a sötét sziklaüreg előtt is bennem? Mert ahhoz, amit ez a Jézus tett és mondott, még valami hiányzott: épp ez a halál! Hiszen ő mondta néhány órája: Beteljesedett! Végrehajtatott! Igen, a búzaszem végre a földbe került... S vajon lesz-e termés, sokszoros? Meghalt és eltemettük, vége. De mégsem: itt maradt köztünk szeretete. Ez a szeretet oly erős volt, oly őszinte, hogy erős vonzalmat, reményt, hitet támaszt bennem. Hitet, mely legyőzi a halált, hitet, melyet elfogatásakor, a szenvedés óráiban és a kereszt árnyékában majdnem elveszítettem. Elmegyek, nem őrzöm a sírt, a holtat. Elmondom majd mindenütt és mindenkinek, hogy nemcsak prédikálta a szeretetet, de megbocsátott kínzóinak is. Mert senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja övéiért. És ő mindenkié akart lenni, mindenki felé kitárta a kereszten karját. Szegényebbek lettünk, mert elment közülünk, — és mégis meggazdagodtunk. Egyre tisztábban látjuk: a búzaszemnek előbb meg kellett halnia, hogy éljen, hogy százszoros termést hozhasson. Vajon itt marad-e a sziklasírban? Elenyészik-e? Valamit egyszer mondott, hogy harmadnapra fel tudja építeni azt, amit az emberek leromboltak. De hogyan is kell ezt értenünk? Meghalt, mert minden ember a halál eljegyzettje. Ű is egy volt közülünk, meghalt ő is. Miért van mégis úgy, hogy sírjánál józanság és szkepszis, Istenbe vetett remény és szomorúság egyszerre szállja meg a lelkemet? Valamilyen jelről beszélt: Jónás próféta jeléről. Hol marad, meddig várat magára még ez a jel? Ezután már nem vele fogok beszélgetni, de sokat, nagyon sokat fogok őróla szólni. Lassan talán sokmindent megértünk: valóban ezt és így mondta akkor... És biztosan sokmindent félre is érthetünk, rosszul értelmezhetünk, ha majd őróla szólunk. Hacsak ... hacsak nem érkezik valami fény, valami segítség, valami erő tőle? .... de hiszen ezt is megígérte . .. Az a vég, az a kereszt — bizonytalanságba taszít. És mégis, újra és újra eszembe jut, amit oly nyomatékkai mondott: A BÚZASZEMNEK ELŐBB MEG KELL HALNIA! Ilyesféle lehetett volna Jézus gyászbeszéde... vagy egészen más. De hát mit tegyen a magára maradt ember? Csak értelmez, iitkát-nyitját keresi a problémának, a szeretetnek és gyűlöletnek, a magánynak és együttlétnek, az életnek és halálnak —, Jézus szenvedésének és halálának is. És mindazok keresztjének és halálának is, akik ennek a Názáreti Jézusnak nyomába szegődtek. Jézus kereszten szétfeszített karja — ölelésre kitárt kar, Jézus szikla- sírja a búzaszem elhalásáról és megújuló, megsokszorozódó életéről beszél. Boldogok, akik nem látnak, — mert a földi életben még nem láthatják az örökké Élőt. Boldogok, akiknek szeme egyre csak a kereszt Iájára szegeződik, — és mégis tudnak az életben remélni és hinni. Boldogok, akikben a tagjaiban is szenvedő, a keresztre vont Fő, Jézus nem kioltja, hanem élesztgeti, ébresztgeti az olykor szárnyaszegett hit és lemondó remény pislákoló lángját. Sz. A. 2
